William Goldsmith: Örömadú – Beethoven IX. szimfóniája

Amikor Beethoven a IX. szimfóniát komponálta, ezt írta:
„Este, amikor csodálattal nézek az égre és látom a
sok fénylő pontot, a napokat és bolygókat, melyek
örökkön róják köreiket, a lelkem felemelkedik a csillagok közé,
sok-sok mérföld távolságra, az eredeti
forráshoz, melyből minden teremtett dolog származik,
és ahol mindig újabb teremtmények születnek.
Ha akkor megpróbálom hangokban kifejezni azt, amit érzek
– ó, akkor szörnyen csalódott vagyok. Meg vagyok
győződve róla, hogy nem született a világra olyan ember,
aki képes lenne ezeket a mennyei látomásokat
képekben, hangokban, színekben megformálni, vagy
kőbe vésni. Mindaz, ami a szívet megindítja, annak
onnan fentről kell máskülönben azok ott csak szellem
nélküli, zajos testek. Mi a test lélek nélkül? A lélek
képes felemelkedni a földről és felküzdeni magát a
forrásához, ahonnan származik.”
Beethoven titáni szerénysége, amely csak az Égre pillantva
alázatos, nem maszk, hanem fölismerése annak a sorsnak,
amire rendeltetett. Sikerült betölteni
az egyetemes feladatot? általa is teljesedhetett annyiak
óhaja a változásra? Az alkotásban lángoló élet
áldozata elfogadásra talált végül az Égben?
Születhetett a IX. Szimfónia előtt lelkesültebb alkotása
az emberiségnek? Avagy azóta, hogy Beethoven
szívében és fejében ilyen muzsika hangjai öltötték
magukra az ember által még érzékelhető és megérthető
formát?
Mintha valahonnan, ami megérinthetetlen, saját
egységünkből alábbszállott volna valami gyönyörűgyönyörű
angyal, hogy szárnya suhintásával üzenjen:
Bizony többek vagytok emberek annál,
mit hatalmasaitok hitetnek el veletek!

Egyszóval nem, ennyire egész mű sem előtte sem pedig
utána nem jöhetett létre. A muzsika művészetében általa
jelenik meg ugyanaz a mélység, mint a személyes
és egyetemes lélek sorsának komplex katarzisa Jézus
alakjában. Jóllehet részleteiben megérinthető, nagyszerű
művei az emberiségnek rezdülni késztetik azt az
alvó tudatosságot, amely egy szakrális centrum által
önmaga köré rajzolt lezárt rendszerben tengődik.
A Mindenség Emberének valóságát a lehető
legteljesebb intenzitásában föltárni csak Jézusban lehet.
Nem élt előtte, és nem született meg azóta sem, aki
ugyanúgy megtapasztalta volna a létezésnek legsötétebb
éjszakába vesző gödreit és a legpompásabb
egekbe való szárnyalást, hiszen ő maga a középpont…
mindannyiunk legmélyebb valósága. Az a valóság,
amelyet űr nem blokkol, még a bamba sorsának bűvöletében
megvilágosodó, minden újraszületés alkalmával átkódolt örök,
stabil, tehát halott mikrokozmosz sem.
Beethoven szimfóniája magába olvaszt minden emberi
törekvést. Ahhoz, hogy megérthessük a történelem
folyását, szükségeltetik az, hogy lássuk, nem csak
horizontális lehetőségek nyílnak meg előttünk, hanem
képesek vagyunk olyan minőségi ugrásokra is akár az
értelem, akár a lelkület szintjén is, amelyek ha nem is
válnak attól kezdve létállapotunkká, de átizzíthatják,
ezáltal a változásra alkalmassá teszik a személyes és
a közösségi lét állapotát mindenképpen.
Talán mégis lehetnek az időnek szentté avatott pontjai,
mert éppen akkor buggyant, csordult az egyetemes
tanítása megélhetőséggé. Amikor már nem szavalnak,
álmodnak róla, hanem: cselekszik.
A Vízöntő nézetébe transzformálódó Kozmosz energiáira
kétségbeesett erőszakkal reagált az emberiség. Látványos,
színpadias, mint az elmúlt századok misztérium
drámái és boszorkányégetései – amelyeknél sem jobb,
sem rosszabb az informatika korának
médiája –, ugyanakkor összekapcsolta volna a hagyományt
a felvilágosodással, beavatás helyett beavatással,
belekotorva a letapadt múltba és megidézve
a jövőt. A francia forradalom rossz reakció volt. Nem
a terror miatt – ilyen terrort államilag dotált bármely
szent uralkodója a megelőző évezredeknek –, hanem
mert a terror a megújító erőkkel együtt emelkedni
képtelen dialektikus lélek magától értetődő akciója
volt-éppen úgy, ahogy a megelőző évezredeknek.
A kapcsolat a IX. szimfóniában realizálódik.
Ez az a mű, amely képes térként határtalanná nyílni,
időben totális jelenként realizálni a kapcsolatot égi és
földi, isteni és emberi, szellemi és lelki között, így a
valódi információ csere lehetőségét biztosítani.
Emelkedettsége, ünnepélyessége, méltósága alkalmas
a transzformációra, vagyis befogadhatóvá teszi a jóval
magasabb intenzitású krisztusi örömhírt.
Szövetség, evangélium.
Komplex egészkén a megelőző korok spirituális
fejlődésének végpontja, és az elkövetkezők origója.

„Mindent befogadni,
Mindent elengedni,
Ezáltal mindent megújítani”
(Hermész Triszmegisztosz)

Nem csak személyes misztérium, nem csak intim,
bensőséges, hanem úgy egy népé, ahogy az egész
emberiségé is. A mű nem jöhetett volna létre annak
a közösségnek a munkája nélkül, amelyből alkotója,
Beethoven származott. Ahogy német, európai, és végül:
emberi. Ahogy Jézus születését korszakok beavatottjainak
tudatos mágikus együttműködése készítette
elő. A zenemű esetében bár már nem beszélhetünk
ilyesfajta tudatosságról, mégis Beethoven alkotói
munkásságában oldotta, szintetizálta, asszimilálta
a lét milliók által megélt aspektusait, és történetét,
amely így válik kereszténnyé: mert magában foglalja
a mágikus ősmúltat éppúgy, mint a szakrális tradíció
megannyi emlékét – vele együtt a európai kereszténység történetét is – és ezért a a szabadkőműves
hagyományoknak megfelelően már nemzetek fölötti
szövetség ígérete.

Add Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. további információk

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close