Orpheusz – Misztikus játék

Hangok:
HESZTIA, a tűz őrzője
PÉLEUSZ, a magasabb Én
HIPPOKRATÉSZ, a Gyógyító
ORPHEUSZ, a rezgések ura
EURÜDIKÉ, az alvilágba merült anima, a női princípium
OPHIÓN, a kígyó, az alacsony síkok elve
ADRASZTEIA, a nimfa, ingerek és ösztönök hevítője

HESZTIA(rémülten) – Hippokratész! Mester! Mit tegyünk, Péleusz? Már nem lát és nem hall. Eszméletlen! (zihálva sír)

PÉLEUSZ(nyugtatón) – Csak alszik, Hesztia! Elérkezett az ő hosszú éjszakája is.

HIPPOKRATÉSZ(visszhangosan) – Tudtam, hogy földi létesülésem utolsó pillanatában, ha két vak szemem lecsukódik,meglátlak Aszklépiosz, Isteni Gyógyító! Tudtam, hallani fogom néma üzenetedet, amikor fülem már nem fog fel külső zajokat! Androposz, az emberré lett szellem testének eszmélete kihunyt! Boldog vagyok, hogy szolgálhattalak!

HESZTIA(halkan sírva, zihálva) – Egész életében gyógyított! Önmagát miért nem gyógyította meg, Péleusz?

PÉLEUSZ – Te mondod ezt, Hesztia, a szent tűz őrzője?

HESZTIA – Tüzem alig parázslik, az is kihunyt már a könnyeimtől!

PÉLEUSZ – Az érzelmek nedvei eltakarják előled a Valóságot!

HESZTIA – Lehet. De most, hogy a nagyon szeretett elhagyott bennünket, a közelsége, szavai, áldó érintése annyira hiányzik, mintha az eleven húsomból kimetszettek volna egy darabot!

PÉLEUSZ – Hippokratész még halandó testének levetésével is tanít bennünket!

HESZTIA – Mire tanít, Péleusz?

PÉLEUSZ – Az ő kihűlt teteme mellett értetted meg, milyen nagy különbség van más bánatát akár a legnagyobb részvéttel átélni, mint a magunk veszteségétől feljajdulni!

HESZTIA – A két kezem, két lábam inkább nélkülözném, mint az Ő tekintetének metszőn tiszta sugárzását. Fázom. Elárvultam. Nem csak én! A föld hidegebb, sötétebb lett attól, hogy Hippokratész jelenlétének hő- és fényforrása kialudt!

PÉLEUSZ – Mindent elfelejtettél, amire oktatott? Aklopusz, a hamis érzetek hárpiája támadott rád, aki a külvilágból kísérti meg a halandókat! Hippokratész élete örök! Nem zeng-e benned minden szava tovább, ha figyelsz rá?

HESZTIA – Csak saját fájdalmamra tudok figyelni!

PÉLEUSZ – Emlékezz, Hippokratész milyen különös pillantással vizsgálta betegeit; nem kifelé, hanem befelé hallgatózott. Nem volt jelen e síkon. Most oda tért meg egészen, ahol a Nagy Megismerés forrása fakad!

HESZTIA – Olümposz titkoktól zúgó babérligeteibe!

PÉLEUSZ – Az eleusziszi misztériumok végső beavatásában már nem adunk nevet a Névtelennek! Ott az Ő csendje uralkodik!

HESZTIA – Tempe hűvös völgyének valamennyi útvesztőjéből minden út a Hajnal Templomához vezetett, Péleusz! Héliosz szekere az égboltra siklott. Orpheusz lantja eget és földet megzendítő örömmel köszöntötte a sötétség méhéből pirosan kiszakadó, újszülött Napot. (búsan, rezignáltan) Evoé! E boldog feltámadást köszöntő kiáltás soha többé nem rezdülhet vissza bennem az egykori ujjongó hittel. Evoé! Hol vagy, Hippokratész?

PÉLEUSZ – Osztozol a halandók tömegének tudatlanságában, Hesztia! Orvosok születnek majd, és gyógyítani akarnak becsülettel, fáradhatatlanul. Betegeik úgy tekintenek rájuk, mint csodatévő mágusokra. A csoda meg is történik, de csak akkor, ha a kórságtól sújtott szenvedő bekapcsolja a gyógyítás művébe a benne élő egyetlen orvost, aki segíthet rajta. Enélkül szervezete a legegyszerűbb bántalomba is belepusztulhat. De a nagy láthatatlan, ha varázsigéjét benső szanktumából idézni tudja, megszabadítja halálos nyavalyájától is!

HESZTIA – A föld jövendő orvosainak, Hippokratész örököseinek erőfeszítései és legzseniálisabb felfedezései eszerint semmit sem érnek majd?

PÉLEUSZ – Félreértettél. Hippokratész is felhasználta minden tudományát. Tanult, kutatott, korrigálta ismereteit. Az élő szervezet azonban mikrokozmosz. Kimeríthetetlen titkok rejtőznek benne. Ember e titkot éppúgy nem fejtheti meg, ahogy tükör nélkül, puszta tapintás útján nem kaphat teljes képet önmagáról. Magasabb síkról kell rátekintenie. Ahogy Aszklépiosz szemléli a föld életét.

HESZTIA – Szavaid kihűlt szentélyben hangzanak, Péleusz. Az eszem érti, de a szívem hideg és zárt marad.

PÉLEUSZ – Gyújts tüzet, Hesztia!

HESZTIA – Már fellobbantottam!

PÉLEUSZ – Nézz az eleven lángokba! Hiszen látónak születtél. E lobogásban elhamvad Kronosz káprázata, a múlandó idő. Vízióid összevonják a teret.

HESZTIA – Vágyakozásom sugárkarjai hiába nyúlnak utána. A tűzben sem bukkan fel Hippokratész áldott alakja! Miért nem mutatkozik meg előttem, Péleusz?

PÉLEUSZ – Mert képzeleteddel formákhoz kötözöd azt, aki már kilépett a formák közül! Másutt keresd!

HESZTIA (tehetetlenül) – Hol keressem?

PÉLEUSZ – A mítoszokban. Azokban élnek az emberi drámák előképei. Sóvárgások, felemelkedések, bukások, egymás ellen forduló szenvedélyek, az elérhetetlen után sóvárgó törekvések. A szépség káprázatának lidérce csalogatja egyre messzebbre fanatikusait az igazság szépségétől. Egyedül e közegben találhatod meg az isteni gyógyítót, ahol a romlás és szenvedés fekélyeinek húsevő növényei burjánzanak.

HESZTIA (hitetlenül) – Az érzelmek labirintusában?

PÉLEUSZ – A legsúlyosabb kórok vakcináját csak magából a kórból vonhatod ki. Mert ahol a méreg, ott a gyógyszer is.

HESZTIA (ámultan) – Orpheusz! Nem téged idéztelek, mégis te nézel vissza rám a víziók tükréből. Szemed gyötrődő. Köntösöd tépett. Lantodon elpattant egy húr.

ORPHEUSZ – Eurüdiké! Hol vagy?

OPHIÓN (ádázul) – Hiába keresed őt, Orpheusz! Hadész szakadékába zuhant. Önként rohant a vesztébe. Aphroditét, az érzelmek uralkodónőjét szolgálja. Boldognak képzeli magát Perszephoné mélységben termő mákonyától. Fekhelye a mák virágai között ring. Gyönyörű látomások űznek csúfot belőle e bódító illatárban! Az alvilág csőcselékét, férgeit isteneknek véli!

ORPHEUSZ – Ophión! A fekete kígyó! Rajtam nem fognak hazug káprázataid. Eurüdiké lényem másik fele. A sötétség legmélyén is világít fényének összeszűkült magja!

ADRASZTEIA – Akit megigéznek a szenvedély sóhajai és sikolyai, azt az alvilághoz kötözik a mélység törvényei.

ORPHEUSZ – Részegült nimfa vagy magad is, Adraszteia! Mivel tudom a neved, nem tehetsz kárt bennem. Az ösztönök szálszövevényét lantom rezgései széjjel szaggatják!

ADRASZTEIA – Lantod húrjai nem zengenek tisztán Eurüdiké nélkül.

ORPHEUSZ – Sajnállak Adraszteia. Még azt sem fogod fel mitikus csapongásaid szédületében, hogy minden régvolt és eljövendő remekmű szülője a hiányérzet! Lantomon az elpattant húr szinkópája eleven idegekbe hatol; embert és állatot egyképpen ráébreszt a magány elviselhetetlenségére. Az alacsony természet valamennyi élőlénye kielégülés után sóvárog! S mikor én saját gyászomat zengem, velem együtt sírnak és ujjonganak megbűvölten a misztikus unió emlékezetükből feltörő bizonyosságától!

OPHIÓN – Sohasem látod többé Eurüdikét! Aklopusz hárpiái Panopoliszba, a demoniumok centrumába szöktetik előled.

ORPHEUSZ – Szerencsétlen, ostoba Ophión! Csúszómászó kígyólétedben mindig az anyaghoz kell tapadnod, s így a nagy Mater vakon tapogató áldozata lettél. Hogyan is éreznéd a teremtő képzelet szabad szárnyalását, amely a láthatatlant láthatóvá idézi? Eurüdikét még a Káosz fátylai sem rejthetik el előlem, hiszen negatívjának fájdalmas, piros sebe újra és újra kirajzolja az alakját. Ő bennem, én benne élek és égek a létbe lépett világ végezetéig.

OPHIÓN – Fantomot kergetsz! Eurüdiké szüntelenül új jelmezbe bújik előled, és különböző álarcokat ölt. Néha az anyád, a húgod, a dajkád vagy a gyermeked. A kedvesedet benne nem éred utol soha! Csak futsz, rohansz a nyomában! Mindig későn vagy túl korán születsz meg, míg a reménytelenség súlya alatt összeroskadsz. Szemernyi erőd sem marad! Életkedvedet Sziszifusz zúzza porrá! Az ő siralmas példája minden kiméra után törtetőt halállal fertőz meg.

ORPHEUSZ – Engem nem őröl fel Sziszifusz esztelensége! Gaiát, a Föld istennőjét a gyökérhangok logoszával megszelídítettem. A méhéből előömlő élet védelmez, Ophión! Ők valamennyien a szövetségeseim. Ha Eurüdiké arca elé idegen maszkot emelnek Hadész kárhozottai, új jelmezt öltök én is. Követem az anyag útvesztőiben! Szirének éneke nem csábít! Alámerülök az alvilágba. Hívom az éjszaka árnyai közül, az ősóceán magzat-vizéből, jeges huzattól zúgó barlangok öbléből, keselyűkarmú bozótok mélyéről: (visszhangosan) Eurüdiké! Velem együtt hívják párjukat a vérző nyomorékok is; disszonáns, bús jajdulásokkal, emberek, állatok, növények, vizek és orkánok hangján. Jelbeszédük az én hangszeremen nagy opussá lesz. Legtöbbet Aphrodité nimfáinak és neked köszönhet e nyomorult, megcsonkított létforma, Ophión! Akinek a vesztét akarjátok, általatok nyeri meg teljes létét.

HESZTIA – Te boldog teljességről beszélsz, Orpheusz! De a test kínpadjára feszített ember bölcső és sír között araszol, az elmúlás férgei marják! Hány ezren és ezren tódultak Kos szigetére, míg Hippokratész közöttünk élt! Megnyomorítottak, fekélyesek, fuldoklók és gyengeségtől ájuldozó, erőért rimánkodók! Ő mindenki fölé úgy hajolt, mint Aszklépiosz részvéttől gyötrődő papja! Sokan meggyógyultak szeretete puszta sugárzásától, s a halottakban saját kudarcát siratta meg! Hol van Hippokratész? Hol van Aszklépiosz, az Isteni Gyógyító!

ORPHEUSZ – Ők eggyé lettek a Nagy Misztérium Szentélyében, amely földi érzékekkel nem felfogható!

HESZTIA (szenvedélyesen) – Nem hagyhatták magukra a szenvedőket! Ha Hippokratész van valahol, víziók tüzében, gejzírek forró gőzében, nekem látnom kell őt!

ORPHEUSZ – Téves irányban kutatsz! Figyelmed kifelé irányul. Ott többé nem találkozhatsz vele. Hippokratész és Aszklépiosz a halálban élve harcolnak a halál ellen.

ADRASZTEIA (gúnyosan) – És te hol keresed Eurüdikét, Orpheusz?

ORPHEUSZ – Hadész mocsaraiban, Adraszteia. Tudom, hínár csavarodik rá, alvilági hüllők marásától beteg. Én meggyógyítom őt Aszklépiosz balzsamával.

ADRASZTEIA (kaján diadallal) – Kicsúszott a talaj a lábad alól! Te is zuhansz, Orpheusz!

ORPHEUSZ – Nyitott szemmel vetettem magam a mélység szakadékába!

ADRASZTEIA – A sziklák között vad folyók örvénylenek. Medrük mérhetetlen. Fekete vizük lázképek szörnyetegeitől nyüzsög. Tested összezúzódik az éles, sárkányagyarú szirteken.

ORPHEUSZ – Lelkem és szellemem sebezhetetlen.

ADRASZTEIA – Közeledsz az olajzöld ingovány felé. Érzed, hogyan szív a mélybe?

ORPHEUSZ – Védett vagyok tőle is, Adraszteia. Páncélzatom könnyebb a levegőnél. Láthatatlan fény szőtte rám, azért áttörhetetlen!

ADRASZTEIA – Perszephoné egyetlen érintése lepattantja rólad… hogy nevezed e képzelt vértedet?

ORPHEUSZ – A neve: Szeretet, mely erősebb a halálnál!

OPHIÓN – Eurüdikébe beleégett Aphrodité pecsétje! Örökre megbélyegezte! Az övé, mint valamennyi kéjállat!

ORPHEUSZ (halkan, gyöngéden) – Eurüdiké!

EURÜDIKÉ (kábultan) – Ki szólt hozzám? Ki zavarja meg a gyönyör hullámjátékát bennem, amely mámorból újabb részegültségbe sodor? Amit elképzelek, már az enyém!.. Névtelen, kígyózó csápokkal fonódom össze.. Nedveim medrében tüzes áram kering. Dobok ritmusa lüktet. Minden ütésük végigrándul rajtam. Reszketek. Benső napom mélyvörösre gyúlva ég. Szikrák esője pattan ki belőle. Perzsel! Forognom, táncolnom kell. Szédít ez a szüntelen keringés, nem állíthatom meg. Erősebb nálam. Vércsevijjogás szakítja fel a némaság eleven húsát. Vér buggyan belőle. Én kiáltok így?… Lábam üres levegőt tapos. Kicsúszott a talaj a lábam alól?

ORPHEUSZ (részvéttel) – Az egyre sötétülő alvilág mélységébe hullsz alá a vágy nyilától átdöfött madárként.

EURÜDIKÉ (gyengülőn, fáradtan) – Nem bánom… Ezt akarom, csak ezt kívánom…

ORPHEUSZ – Fényed alig dereng már. Lelked kivérzett. Nincs támpontod a gerjedelmek villámaitól szaggatott, fekete éjben.

EURÜDIKÉ – Nem figyelek rá. Fáj… és jó mégis. Annyira fáj! Gondolatomat szökőár mosta el.

ORPHEUSZ – Eurüdiké! Szegény kedvesem! Orpheusz beszél hozzád! Nézz vissza rám, hogy tekintetünk egésszé tegye azt, ami kettészakadt! Segíts, hogy összeforrjon bennünk e szörnyű seb! Ébredj!

EURÜDIKÉ (rémülten) – Ne… nem! Az ébredés iszonyú lenne! (révetegen) Orpheusz… ki az? ……….Orpheusz… Hogy sajog bennem ez a név! Milyen gyönyörű! (fájdalmasan) És menynyire elérhetetlen, (hirtelen eszméléssel, megrendülten) Orpheusz! Hol vagy?

ORPHEUSZ – Benned!

EURÜDIKÉ (sír) – Nem látlak! Megvakultam! Beteg vagyok! Aszklépiosz segíts!

ORPHEUSZ – Az isteni gyógyító magasabb tudatodban lakik. Nézz befelé!

EURÜDIKÉ (még mindig kábultan) – Igen. Befelé… Kék vitorlánkat langyos szél dagasztja.

ORPHEUSZ – Isten lélegzete…

EURÜDIKÉ – Ez a napfényes öböl… és a kikötő. Ismerem!

ORPHEUSZ – Kos szigete.

EURÜDIKÉ – Az aranyfénybe burkolt alak a parton… Tagjait patyolatgyolcs fedi. Hippokratész?

ORPHEUSZ – Hippokratész vagy Aszklépiosz… A kettő már nem különváló.

EURÜDIKÉ – Álmodom őt, ugye? Hiszen én… (sír)

ORPHEUSZ – Hadészt vajon nem álmodtad-e, és veled együtt mindazok, akik a múltból a jövőbe ömlő időfolyóban Aphrodité és Perszephoné hálójába kerültek?

EURÜDIKÉ (megtörten) – Hogyan történhetett ez velem, Orpheusz? Miképpen szakadhattam el tőled, aki nélkül béna töredék vagyok? Őrület szállt meg az alvilág hasadékaiból gőzölgő édes, kábító páráktól! A mák virágai vonzottak a mélység felé!

ORPHEUSZ – Nem vigyáztam rád eléggé! Pedig tudtam, minden rezgésre remegő sóvárgással és vak szánalommal rezonáló, meztelen érzéseidet nem védi benned az Őrző: a tiszta értelem! Engedtem, hogy a múlandó szépség mákonyától légy állapotos az örökkévalóságnak foganó isteni gyermek helyett, aki egyedül a mi nászúnkból születhet!

OPHIÓN (gúnyosan) – Azt hiszed, a feminát, aki az érzelmein át éli meg a lét minden csábító kínálatát, megóvhattad volna saját külön poklától?

ORPHEUSZ – A puszta hit önáltató egzaltáció. Én tudom, hogy aki megjárta a poklot, tisztábban és sebezhetetlenebbül emelkedik ki saját Hadészéből azoknál, akik távolról szemlélik anélkül, hogy maguk alámerülnének benne!

OPHIÓN (megvetően) – Hogyan szabadítod meg saját képzetei zsarnokságától?

ORPHEUSZ – Ráébresztem, hogy a képzetek addig élnek, amíg beléjük ömlesztjük ösztöneink nedveit!

OPHIÓN – Eurüdikét már megmérgezték saját fantazmái!

ORPHEUSZ – Minden méregnek van ellenmérge. A halálos kígyóméregnek is, Ophión! Vakcinát lehet kivonni belőle! A te ellenmérged például az isteni gyógyító botján fölfelé kúszó fehér kígyó!

OPHIÓN (rémülten) – Ne! Megölsz! A gyilkosom akarsz lenni?!

ORPHEUSZ (részvéttel) – A szabadítód leszek! Visszaveszem fekete hüllőtestedből a nagy Mater teremtőerejét, amellyel múlandóságban burjánzó életet nemzel. Odafönt, a megnyíló magasságokban szárnyad nő újra, Ophión, és a halál művei helyett az öröklét Nagy Opusát szolgálod! Közeledik a part, Eurüdiké!

EURÜDIKÉ – Ő még mindig ott áll sugárzó köntösében!… Az arcát nem látom.

ORPHEUSZ – Az Ő arcán nincsen álarc, nem vetíthetsz rá hamis, emberi képmást!

EURÜDIKÉ (hitetlenül, ámultan) – Mintha kettőnkre várna, Orpheusz!

ORPHEUSZ – Kettőnkre vár.

EURÜDIKÉ – Emlékszem már!.. Nyitott templom emelkedik mögötte. Fehér oszlopai előtt kerek, kék medencében forrásvíz buzog, amely a ködbe vesző Olümposzon ered.

ORPHEUSZ – Az Élet Vize. Megmerülünk benne, Eurüdiké. Együtt. Mindent kimos belőlünk, ami szennyes és súlyos.

EURÜDIKÉ – Tiszták, könnyűek leszünk tőle, mint egy fölfelé hullámzó futam a lantodon, Orpheusz!

ORPHEUSZ – A heverőn elnyújtózunk. Fölénk emeli kezét… Érzed tenyere Sugárzását, Eurüdiké?

EURÜDIKÉ – Egész lényem végigborzong tőle…

ORPHEUSZ – Elindulhatunk a tudat hét lépcsőfokán fölfelé, az oltárhoz, Eurüdiké!

EURÜDIKÉ – Igen. Igen… ha fogod a kezem! Már nem félek a lótuszkehely mozdulatlanul felnyúló lángjától… Feloldom magam benne, Orpheusz!

ORPHEUSZ – Én te vagyok, Eurüdiké!

EURÜDIKÉ – Te én vagyok, Orpheusz!

ORPHEUSZ – Csak az eggyé vált kettő léphet át a lángkapun, amely nem éget…

EURÜDIKÉ – És nem vet árnyékot.

ORPHEUSZ – Az én kilobbant!

EURÜDIKÉ – De hiszen a nem-én az a boldogság, amely…

ORPHEUSZ – (kissé emelt hangon, nyomatékosan) A nem-én szétszórja a szélben a szavakat is, Eurüdiké! A teljesség néma!

#Orpheusz #Misztikus játék
lejegyezte: #SzepesMária #Alélek anatómiája c. művében

Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. további információk

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close