Mayer Zsolt Simon: A fehér kasztni

Egon Trunk a hideg avaron csoszog. Az erkély korlátján
ücsörgő angyalok széttárják alabástrom karjuk,
arany vérük pezsdül a fagyos zivatarban. A vaskorszak
dicsősége úgy pendült az elmúlt háborúkban, mint
a hangok egy szimfóniában, amelyek nem hagyták
széthullani az erőtlenné halványodó harmóniát.
Egon Trunk kalapjáról smaragd fácán lucskossá nehezedő
tolla kókadt a lovag vállára. Az oszlopok, amelyekre rásimult
szerelmesen a köd, sajgó igyekezettel
feszülnek a ósdi tetőzet alatt.
A kertben löttyedt szamóca bokrok, mezítelen, riadt
táncukba fagyott termőre metszett fák, akik korlátoltak
és hűségesek, mint a kutyák, édes boldogságuk, hogy
alkotójuk lélegzetében ott áramlik az ő életük is.
A hömpölygő átváltozásban ez egy pillanat. Ilsenburg,
ezerhétszáznegyvenkettőben, böjtölők, gazemberek
kora. A fényt hordozó isten megsuhintja a szekercét, és
a megvetemedett rend nagyot reccsen. Jajdul, szakad
szét, mint latyakba fordult templomajtó. Azután erőre
kap, körbefonja a tavasz, az új beléömleszti halott
testébe az élet nedveit, mint a kilkhor, még száz-és
száz esztendőkön át emészti majd az emberiség erejét.
Handel épphogy elkészül a Messiással.
Megereszkedett az idő. Egon Trunk leül a kerti
lugasban, a nyirkos padra tapadt levélkét bámulja,
azután mélyet sóhajt.
Fönn, a felső szobában, egy fehér kasztniban őrizte a
leveleit.

 

Add Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. további információk

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close