Mayer Zsolt: Alkotó együttműködés a Tudat evolúcióban való kibontakozásával

„Isten potenciális, lehetőségként létező ereje az örökkévalóság.
Az örökkévalóság műve a világ,amelynek nem volt kezdete, hanem
szüntelenül keletkezőben van az örökkévalóság hatása által. Ezért
a világon semmi sem fog elmúlni – mert az örökkévalóság múl-
hatatlan – sem megsemmisülni, mert a világot teljesen körülveszi
az örökkévalóság”

részlet a Corpus Hermeticumból

„Én vagyok minden, nélkülem semmi sincsen.
Minden dologban egyedül ÉN vagyok.
Ám belőlem keletkezett az egész Mindenség
önvaló megnyilvánulásaként.”

részlet a Bhagavad-Gítából

„Abban az időben, amikor a Nap egyensúlyban volt, Kay Chosrou
a Grált a Nap felé tartotta. Midőn hatalmas fény esett rá, a világ
összes jele és képe megnyilatkozott benne. Amikor a mestertől
Jamshid Gráljának magyarázatát hallottam, magam váltam a világ
Gráljává, Jam tükrévé. A világ Gráljában, a tükörben, emlékezzenek,
ama Grál egy láng, mely minket elemészt.”

Suhrawardi

 

1.
Sétálok a kertben.
Mozdulataimban reszket az ébredés.
Az előbb fölhörpintett forró kávé melege, mint a friss nyirok, szaladgál a testemben, jól érzem magam.
Megzendül a világ, akár a buddhista szertartás csengettyűje. Mindenhol fény zsibong, madarak dalában, a szikrázó dérben. Sétám a világjárók útja, Odüsszeusz hazavágyó kalandozása, zarándokút, az öregemberek igyekezete a templomba, munkások nagyléptű, éhes sietsége haza. Minden tapasztalatom virágként nyílik, melyik előbb, melyik később, illatuk, nászuk, mindnek különböző. Tündöklő harsányság és finom, óvatos, neszező növekedés.
A gondolataim.
A perceim. Az álmaim.
Mindahányszor találkozom velük, elámulok azon, hogyan kerülhettek ide, pont hozzám, miért olyannak látom őket, amilyenek. Miért annak látom őket, amik?
Látom őket?
A szemem energiát, fényjelenséget érzékel, és ez az észlelet jut el az agyba, ahol aztán képet formál a kapott információ által.
Vagyis az almafa virága nem ötágú, nem pentagram alakú, sőt, a virág sincs ott, ahol látni vélem. Energia tündöklik – talán éppen tündérkedik – azon a „helyen”, a teret, mint jelenséget szintén idézőjelbe téve.
Mégis mi az oka annak, hogy mindannyian ugyanazt a képet látjuk?

Megkerülhetetlen a tény, hogy a tapasztalható valóságban az elvont geometria a természet alkotásaiba beépül. Sőt, a természet ezek köré szervesül. A Mindenség ezekbe a formákba, mint a kelyhekbe önti tartalmát, így nyilatkozik meg.
Ugyanakkor mégis, ezerszer a döbbenet, az ámulat, és a csodálkozó kérdés, miért, ha nem látunk formákat, képeket?
Mindannyian ugyanazt a formát észleljük. Miért? Hiszen mindannyian mások vagyunk, megannyi személyiség egyéni sorssal, tapasztalatok szövevényes rendszerébe kapaszkodva. Van e tudatunk, ha minden, amit tapasztalunk a közös elme tapasztalatai alapján, az egyes ember észleletei alapján variálódik? Nem mindannyian ugyanannak a tudatosságnak a megnyilatkozásai vagyunk? A válasz végül is egyszerű. Agyunk a közös tudatból táplálkozik, elménk a közös elme része. A számtalan tapasztalat, amit egy-egy mikrokozmosz őriz, mind visszavezethetők azokra az
ősképekre, amelyekből a világ lett, és most már azt is tudjuk, hogy ez az emberiség közös tudatában – az egyes személy tudattalanjában – azt az információt őrzik, milyen szellemi törvényeken alapján épül fel az Univerzum.
Agyunk tehát nem pusztán képeket, fogalmakat alkot meg, amelyek segítségével az interakciót biztosítja ember és környezete között, hanem olyan impulzusok által késztetve működik, amelyek, mint energia, folyamatosan hatnak a Mindenségben. Ha az agyunkban kialakult képek nem maga a valóság, hanem annak egy általunk felfogható, megérthető, transzformált változata, maga az agy, mint eszköze ennek a megértésnek, és amiről képünk van, egyáltalán a személyiség, mint olyan, az, aminek az észlelet útján tapasztaljuk? Ha a külső, vagyis a személyiség által megfigyelt valóságban nem képek és formák, hanem az energia és információ világa van, elhatárolja e bármi az embert magát ettől az energia és információ áramlástól?

Ahogyan az almafa virága nincsen, csak mint a közös tapasztalat által vetített forma, úgy maga az észlelőnek és tapasztalónak vélt személyiség sincsen, csak mint a közös tudat által létrehozott jelenség. Személyiségként mindannak az eredménye vagyok, ami és aki tapasztal, ezáltal létezem. És végül mindez a sokféleség az Egy által van jelen, Ő maga minden mindenben.

Fák közt,
virág közt
ülök egy padon.
Kotyogok, mint elhagyott csolnak,
sok lágy levegő locsolgat –
a szabadság nagy csendjét hallgatom.
S valami furcsa módon
nyitott szemmel érzem,
hogy testként folytatódom
a külső világban –
nem a fűben, a fákban,
hanem az egészben.

József Attila

 

A kérdés tehát nem az, hogyan fejlődik az emberi tudatosság, hanem az, hogy maga a Tudat hogyan bontakozik ki abban a folyamatban, amit evolúciónak ismerünk.

2.
A következő kérdés magától értetődik. A Tudat ugyanaz-e, amit mi kép- és fogalomalkotó tudatként ismerünk? Tudati állapot ugyan a képalkotás, de nem mag az abszolút Tudatosság. A képalkotás a személyiség lehetősége, ez a tudatállapot határozza meg létállapotát. Ami a Tudatot illeti, a megnyilatkozással lehet azonosítani, amelynek következménye a teremtő, szervező erők megjelenése. Lehetne a Mindenség ennek a szervezettségnek a példája, amely nem úgy hordozza az intelligens tervezettséget, hogy egy nálánál magasabb tudati minőségű entitás, mint isteniség megtervezi és létrehozza, hanem a Mindenség, az Univerzum, az Egység maga ez az intelligencia. Viszont a Tudatnak ez az állapota is csak egy aspektus, hiszen Univerzumunk olyan erők egymással való együttműködésében szerveződik, amelynek ősereje a Tudat. És ha jól belegondolunk, mi, a homo sapiens sapiens fajként évezredek óta ismerkedünk ezekkel az erőkkel, és az elvont gondolkodás, tudati állapotunk legobjektívebb tevékenységével milyen
mélyre hatoltunk ebbe a megismerési folyamatba, mégsem jutottunk a végére. Ez nem a közeljövő ígérete. Ez a megismerő folyamat nem is teljesedhet ki tudatállapotunkban, ennek a fajnak, az értelmes embernek a révén, de ezt egy más munkában érdemes elemezni. A Tudat ősereje Univerzumunkat és egyáltalán a multiverzumot létrehozó erőknek. Természetesen minden aspektusát a mi tudati állapotunkban nem észlelhetjük, még a tudomány segítségével sem, de azt már tudjuk, hogy nagyon pontosan meghatározott törvényeken alapul a szervezettsége.

Ehheztermészetesen hozzáfűzhető, hogy a Mindenség összetettsége feltételezi a multiverzum létezését, amelyben minden univerzum más és más törvények szerint alakul, szerveződik, de ez nem zárja ki ugyanannak a Tudatnak a megnyilatkozását, más és más formában, ahogy a különböző személyiségek sem külön-külön Istenek teremtményei. A világ megismerhető tehát, ha jelenségeinek törvényeit igyekszünk felmérni, tudomásul véve, hogy minden teremtőben és minden teremtettben a kifürkészhetetlen Szellem nyilatkozik meg, aki viszont nem ismerhető meg, csak ha végigjártuk az utat, hogy vele egyesüljünk. Minden teremtőben és teremtettben a Lét más – más mélységei- olonjai, részegészei – tündökölnek.

Hiszen Ő maga minden mindenben.
A Mindenség tehát nem esetleges, hanem szervezett, méghozzá magában hordozza saját szervező erejét. Élő szervezet.

Sőt, személy, amelynek tudata önmaga léte, fényessége, ereje, minden porszeme, szingularitása és csillaghalmaza az. Bejárat és kijárat ugyanazon a kapun, akinek létét létállapotunkban éppen úgy megtapasztalhatjuk saját létünkből következően, ahogy lentebb és fentebb ugyanaz, a létezés minden rezgésében és minőségében.
Minden Egy.
Az ellentétében is ugyanaz, a legkisebben is mérhetetlen nagyság, a leggyalázatosabb alávalóságban is ragyogó fenségesség.

3.
Amit mi zárt körű klubnak hiszünk, bolygónk, a Föld nem nevezhető egymástól elkülöníthető cellákra osztott fegyháznak.
Élő egység.
Az, ami megnyilatkozik a Föld életében is. Nem határol el semmit, sőt a belőle fonódó létezésben minden egymást feltételezi, egymás létének eredményei vagyunk.
Éppen ezért egymástól függetlenül is szerveződhetnek olyan egységek, amelyeknek egymáshoz nincsen közük sem térben, sem időben, ezek az egységek pedig az emberiség kulturális alapon nyugvó közösségei, amelyek, mint a virágzat, magukban hordozzák a termést, magát az embert.
Kizárható az, hogy valamely erőteljes, domináns centrumból áramlott volna ki, amit emberi kultúrának ismerünk,legyen az a termékeny félhold, Közép-Ázsia vagy a Kárpát-medence, Ordosz, India, avagy bármely területe a mi világunknak.

Bárhol, ahol a Tudat van, megnyilatkozhat, felhasználva lehetőségként adott pont anyagi természetű erőit, amelyek végül is, mint a pineális kristályai, a fény kicsapódásai. Éppen úgy vonatkozhat ez Gaia minden porcikájára, ahogyan vonatkozik az Univerzum minden csillagára, szektorára.
Ott, ahol a Tudatosság jelen van, kultúra hajt ki, mint a fa, az élő fa, amely tetejetlen, határtalan pompázik. És hol nincsen a Tudat?
Ez a kultúra mindent magában foglaló egység, amely anyaként hordozza méhében, és szüli meg nem csak az emberi civilizációt, hanem annak környezetét is. A biológiai közösségek szintjén éppen úgy, ahogy a szintúgy vibrálóan élő ásványi formákban is.

Az isteni tudatosság szabadsága az Univerzum bármely szegletében ragyog, és áramlása feltartózhatatlan. Az áramlásban száguldó cseppek tiltakozhatnak ugyan az egész magával ragadó sodrása ellen, ha mint részek elzárkóznak a mindenségtudatosság élményétől, és külön világot képzelhetnek maguknak. Ekkor maga a Tudatosság tapasztalja meg ezt a fajta zárt rendszert, de… ez éppen úgy hozzá tartozik tökéletességéhez, mint ahogy a a legalacsonyabb szintű apátiában nyugvó erőkben összegyűlt kozmoszt teremtő energiák. A kultúra nem az áramlás hordaléka, hanem az Ige által való együttműködés lehetősége. A tudatos együttműködés lehetősége mégis megszakadhat ott, ahol ezt az áramlást körbezárni igyekeznek, szökőkutat helyeznek egy, az alapító istenség tiszteletére emelt városban. Centrummá avatják a mindenütt jelenvalóságot, megszentelt ünnepnappá az örökkévalóságot. Az Istennel a bensőséges együtt létezés ott ér véget, ahol megjelenik a kultusz, ahol misztériumot alapítanak. Ott, ahol megszületik a nemzet.
A nemzet ismeri az Egység fogalmát, és keresi vele a kapcsolatot. Ezért hierarchiát épít fel, amely az Egységgel való kapcsolat ismeretének intenzitásában kap minőséget. Azonban ahhoz, hogy a hierarchiából ki tudjon lépni, egy nemzetnek meg kell halnia.
A nemzet nem faji kérdés, nem a vérbe sűrűsödött sors, gyerekgyilkosokat termelő gyár, hanem a visszakapcsolódás misztériumai köré szerveződött élő egység. Egy nemzet csakúgy személy, egy magasabb nézetében, mint az egyedi formában megjelenő istenkép, az egyes ember, aki a tudatból él, ennek nemzetként megvalósuló személynek a Tudathoz kapcsolódó centruma. Azaz szíve, a király, akit fölkenve azzá, ami, az Univerzális egység jelenvalóságának
formája. A nemzet ismerete az egységgel való kapcsolatról az ünnepben kerül arra a helyre, amihez a nemzet minden egyes tagjának testében, lelkében, szellemében fejlődnie kell.

Ám ez az ismeret mégis zárt, minőségi különbségekre épül, és zártságában magába fordulva
végül, mint a kihűlt vulkán megdermed és önmaga létéből teremtve már fajistent, leblokkolja
az Istennel való eredeti együttlét állapotának lehetőségét.
Ha mindannak az aktivitásnak az energiája, amely egy Gaia létét szolgáló ember megtermel,
mérhető lenne, elcsodálkoznánk, de ha tényként kezelnénk annak a lehetőségét, hogy ennek
az energiának csak egy hányadát szánva a Tudattal való egység visszaállítására, nem lenne
szükség háborúra sem egymás, sem vélt, vagy valós árnyékaink ellen, amely háború energiája
viszont arra megy el, hogy erőt szívjanak fel vele a zárt, hierarchikus világrend eonikus hatalmai.
Tehát úgy tartunk el „háttér hatalmakat”, árnyékokat, hogy megteremtjük őket és harcolunk
ellenük.

A nemzeti tudat, amely kettősségénél fogva magában hordozza az Éggel való alkímiai menyegző képét, és a kárhozatot, amely egy végtelen időkig reszkető hiányban, önmaga képébe meredő bohócfigura örök kéjelgését fajának felsőbbrendűségével egyaránt jelenti – a nemzethez valótartozás tudata tehát éppen úgy lehet gát, béklyó, mint esély, tényleg: sólyomszárny. De a nemzetet a hiány teremtette meg, alakítva maga köré a hiány civilizációját.
A hiány üresség.
Üresség, amely formát akar mindenáron, növekedést, tágulást, fennmaradást, mert nem elég bátor identitását elengedni a magasabb identitás akaratának engedve.
A klasszikus rózsakeresztesek szerint viszont nincsen üres tér. Hiszen: Minden Isten.
Az ürességnek még a megismerhetetlen létidegenség sem mértéke, mert abban és az által csak az a valóság bontakozik ki, ami ugyan nem felel meg tudatállapoti részegészünk kozmikus és mikrokozmikus egójának, sőt annak leépítésében, lerombolásában van rendkívüli szerepe, de rajta keresztül hatolhatunk a miénktől különböző rétegződések világába. A szingularitás lényege, hogy olyan végtelen mennyiségek lépnek fel a hagyományos modelltől függetlenül, és egyre gyakoribb intenzitással, amely az addig ismert, felfogható valóságképet meghaladó valóságot feltételeznek. A leggyakrabban az ún. fekete lyukak esetén hangzik el a kifejezés, azzal kapcsolatban, hogy az eseményhorizonton túl már nem értelmezhetők az ismert fizikai törvények. A fekete lyuk voltaképpen az emberi elme számára az, aminek hívjuk. Olyan valóságkép, amelyre nincsen konkrét magyarázatunk. Nem engedik meg a tapasztalataink, és az általuk kialakult gondolati rendszerek, hogy ott, ahol fekete lyuk van, a miénkhez hasonló valóságot valószínűsíthessünk. Valójában olyan, mint fekete lyuk, nem létezik, nem egy dologról van szó, amelynek valamilyen hatása van, hanem magát a kozmikus állapotot, hatást hívhatjuk fekete lyuknak.

Civilizációnk, amely éppen úgy a spiritualitásban gyökerezik és változott téridő rendi világunk hálójába kapaszkodva pompás és szégyenteljes mennyországgá. Új Jeruzsálemünkben a boldogoknak való kinyilatkoztatás a mérce, amivel küzdünk, és küzdelmünk minden mozdulata, bukása és röpülése egyre közelebb visz ahhoz a határhoz, amit ha átlépünk, nem beszélhetünk tovább arról a civilizációról, amely otthonunk.
A gyorsuló tudományos, technikai fejlődés eredményei egymásra hatva sokszorosan meghatványozzák a fejlődést, és olyan jövő előtt állunk, amelyre intelligenciánk nem ismer magyarázatot, csak sejtéseink vannak, de ezek a ködös, óvatos feltevések voltaképp fejlődésünk mai állapotában rajzolhatók csak meg.
Nem tudjuk, hogy mi lesz.
Ez a tétel, azaz a „minden tudás lényege, hogy nem tudunk semmit”, a technikai szingularitás, és amely együtt jelenik meg a társadalmi szingularitással. Többféle, a materialista evolúciós tanok híveit különböző, de lényegében együttműködő táborokra osztó, a fejlődést különböző lényegi aspektusokra visszavezető elveik szerint az intelligencia fejlődésével már a közeljövőben hihetetlenül felgyorsuló változás állapotába lép minden olyan jelenség, amelyek
összessége voltaképp az, amit civilizációnak hívunk.

4.
Természetes, hogy az evolúció, vagyis a tudati szerkezet változása az időben mindig is meghaladható formákat hozott létre. Maga a beláthatatlanság ideológiája már egy olyan lény szempontjából érvényes, aki bír a gondolkodás képességének piciny szeletével. Az asztrál birodalom lényei, az állatok nem nagyon foglalkoznak azzal, mi lesz. Nincsen jövőképük, ellentétben az emberként ismert állattal, amelynek életét az a félelem határozza meg, hogy mi lesz ő vele.
Egész pontosan erről van szó… az állati asztrál birodalomból kiemelkedő entitást a már meglévő képességeinek birtokában izgatja a lehetőség, hogy az általa megélhető valóságon túl, amit ő nem tapasztalhat tökéletesnek valami olyasmi következik, amely meghaladja tudat és létállapotát.

Reménykedik, hogy jobb lesz ez a valóság, de retteg is tőle, hogy ő maga annak bizony már nem lehet részese. Az ember szerkezetét illetően nem biztos, hogy alkalmas egy olyan változó világ szereplőjévé válni, amelyre nincsen rálátással.
Mivel az intelligencia kibontakozása, amely egyre inkább helyeződik át egy, az ember által alkotott, de a teljesebb intelligenciát inkább hordozni képes formákba, okozata,hogy úgy változhatnak meg, nem csak az emberi élet feltételei, hanem a civilizációs környezet is, amelyben az etikai törvények, amelyre ismert civilizációnkat építettük, eltűnnek , illetve nem leképezhető normák haladják meg azokat.
Félelmetes.
Elképzelhető egy olyan valóság, amelyben mi nem lehetünk majd jelen, bár mi alkottuk meg a feltételeit? Az oly materialista transzhumanizmus, amely arra a megdöbbentő eredményességre épül, amit az emberi elme megalkotni volt képes, vallásos világkép, amely a transzcendenst igyekszik a fizikai valóság törvényei alapján létrehozott technológiájával befogni és használni azt. Mint a vallásos ember, akinek istene, démona, szelleme olyan kiszolgáló személyzet, aki jóval és rosszal egyaránt szolgálhat, és akivel szövetséget lehet között. Ugyanakkor a  transzhumanizmus mégis több egy vallásos attitűdnél, mert inkább fontosabbnak tartja azt a bizonyos nem ismerhető jövőt, és megdöbben tőle, áhítatosan körberajongja azt, és annak eljövetelének biztosságát jobban reméli saját életben maradásánál.
Ezért közelít az autentikus spiritualitáshoz, gnózishoz, mert az elmúlás szükségszerűségét elfogadja. Elfogadja azt, hogy részt kell vennie egy olyan lehetőség megalkotásában, amely több nála. Sőt, szolgálja azt. Az ember olyan kultúrát hozott létre, amelynek középpontja a halál. Egy egész korszakot, a Föld és az emberiség tudatának evolúcióját indukálta a haláltól való félelem, és igen kevés rendszer volt képes túllépni azon a képen, amelyben a halál nem rettegett történet, hanem valami olyan, ami az új lehetőségének feltétele. A transzhumanizmus híve szolgál. Olyan gondolati szabadságot enged meg, amelyben a történetet átengedi egy nála minőségileg magasabb rendűbb egzisztenciális lehetőségnek. De mi az, ami több lehet az embernél? Mi az, mint ami mindig több, mint a megismert valóság?

„Mikor a minták kialudtak, a védőfalak is a nemlétbe foszlottak, ahonnét oly rövid időre
kiemelkedtek, s a vörös nap töltötte be megint az eget. A fém és plasztik, amelyből az elfeledett űrcsónak épült, s a ruha, amelyet a magát David Bowmannek nevező lény hordott, lángra
lobbant. Elszakadt, alkotóatomjaira bomlott az utolsó láncszem is, amely őt a Földhöz kötötte De a gyermek ezt alig vette észre, alkalmazkodott az őt körülvevő jóleső ragyogáshoz. Egy kis
ideig még szüksége volt az anyag kagylójára, amelyben erői összpontosultak. Szelleme most
romolhatatlan testében látta önmagát; és minden ereje ellenére tudta magáról, hogy gyermek.
És az is marad, míg nem dönt új alakjáról, vagy túl nem jut az anyagi lét nélkülözhetetlenségén.
És most itt volt az ideje, hogy menjen – bár bizonyos értelemben soha nem fogja otthagyni a
helyet, ahol újjászületett, hisz örökre annak a lénynek részévé lett, amely az ikercsillagot fogta
be kifürkészhetetlen céljaira. Sorsának irányát, ha jellegét nem is, tisztán látta, és tudta, hogy
nem kell a fáradságos ösvényt, amelyen idejött, újra megjárnia. Hárommillió éves ösztönével
felfogta, hogy itt, az űr háta mögött több út is van, nemcsak egy. “

Arthur C. Clarke – 2001. Űrodüsszeia

5.
A transzhumán lény, akiről beszélünk, a teljességünk, akik vagyunk.
Körülnézve a térben, bármilyen hatalmas legyen is a távlat, saját egész-ségünkkel kerülünk kapcsolatba.
Még azok a finom anyagi rendszerek sem fedik emberségünk egészét, amelyek auraként leírhatók, és amelyek végső, legdurvább vetülete egy biológiai lényiség, az a bizonyos homo sapiens sapiens.
Fajunk egyedei egyenként minden rétegződéssel, ezotérikus, spirituális és pszichologiai megközelítésben meghatározható szervezeti egységeivel egészként annak a mikrokozmosznak az összességei, amely analóg a „mindenisten” tudattal. Ennek alkotó, teremtő entitása az, amely saját tudatosságának szintjén jeleníti meg mindazt, ami ebben a szerves egy-ségben megtapasztalható. Így magát, a testalakot is.

A felettes én, vagy más néven aurikus én kiteljesedése az az evolúció, amelyet oly hosszú ideje útja egy, az anyagi tudatosság szintjére transzformált történelemnek. Az aurikus én az, aki mint teremtő isteni entitás határozza meg megnyilvánulásainak minőségét. Létállapota az a misztérium, amely felfedi a kettősség, az elválasztottság valóságának titkát.
Amíg Isten, a Tudat, a maga teljességében feláldozza önmagát, ajándékoz, átad és útjára enged, a mi teremtő istenségünk áldozatért hozza létre világát. Fennmaradásának feltétele, hogy minden új élet energiával lássa el. Ő maga az az önvaló, akinek tudatállapota meghatározza azt az energiamezőt, amelynek jelenségei vagyunk, a morfogenetikus mezőt.
Ő az, aki mi vagyunk, minden egyes személyben jelen, és minden entitás egysége.
Minden ébredés az ő ébredése, és ő tapasztalja meg a legmagasságosabb önvalóságot, Istent.
Minden egyes mikrokozmosz magasabb dimenzióban tudatosult valósága egy mikrokozmoszban egyesül, amely maga a demiurgosz.
Minden egyes mikrokozmosz, mint az üvegszilánk hordozza a demiurgosz egészének képét Ő maga, mint a karma voltaképpeni egzisztenciája a mikrokozmosz egészében hatékony, egyetlen egy helyet kivéve, amelyre nincsen rálátása: a Lét Centruma ez, amelyből ő maga is való.

Az Ismeretlen Isten.
A Tudat teljessége, akit minden minőség, minden megnyilvánulás hordoz, akiben minden változik és fejlődik, ő maga azonban minden megnyilvánulásában Önmaga és abszolút. Az aurikus én, vagy luciferi én, maga a felettes én, amely az ismert univerzum magereje egyben, szintén része és részese ennek a teljességnek. Evolúciója nem más, mint a caduceusra, a merkúr botra feltekeredő két kígyó által jelzett spirális fejlődés. Minden olyan pont, amikor a kígyók, vagyis a valóságot meghatározó erővonalak a szárnyas napkorong felé haladó útjukon keresztezik egymást, az emberiség történetének válságok jelezte szakaszai. Az emberiséget, az emberi világot tehát, univerzumával, a luciferi királysággal együtt a legaktívabban inspirálják egyrészt további fejlődésre, ugyanakkor akár a fejlődés útjából való kilépésre a radikális megváltás lehetőségével.
Mikrokozmoszunk és egyben kozmoszunk istene, önvalónk tehát az aurikus én, demiurgosz, aki zárt tudatában a „Rajtam kívül nincsen isten” állapotában ég, a folyamatos teremtés feszültségében. Az átélt történeti valóság, amelyben mi magunk, homo sapiens sapiensként egy magasabb tudat fejlődését háborúinkban átéltük. most tapasztaljuk meg, hogy alaki valóságunkat meghaladó lehetőséghez ért a történelem, amit egyenlőre nevezzünk evolúciónak. Maga a tudatállapot az, amely alakot hoz létre.
Nem arról van szó, hogy nem vagyunk tökéletesek. Még betegségeink és halálunk is nélkülözhetetlenek abban a a működési folyamatban, amit mi magunk személyes létnek, életnek tapasztalunk. A működés fönntartója minden testi, lelki baj, és maga az elmúlás is.

Tökéletességünk azonban zárt rendszer eredménye, amely egy ideig képes a reprodukcióra, ám a korlátait a maga természetében nem képes meghaladni.
Az aurikus én, mint teremtő entitás ezért keresi mindazokat a lehetőségeket, amelyek megújuló tudatának megfelelő formai megnyilatkozásaként azt hordozni képes, akár a homo sapiens sapiens elmúlásának árán is, de annak munkáját felhasználva.
Kérdés az, hogy mindaz, amit a tudomány, filozófia a transzhumanizmus távlataiban megkísérel fölvázolni, egyensúlyban van e egy pozitív tudati fejlődéssel, avagy meddő kísérlet marad?
Tény, hogy az emberi fejlődés ismét elért határaihoz, és az az egész-ség amely önmaga fejlődésében teremti valóságunk megújulni akar. Ebben a krízisben újra és újra felpörögnek a bevált technikák, de egyre reménytelenebb, hogy valódi eredményt produkálhatnak.
A Vízöntő mindenképp választ fog arra adni, hogy a tartalmi megújulás milyen formában nyilatkozik meg.
Ez a spirális útja a fejlődésnek.
Van azonban egy hely – a mindenütt jelenvalóságnak a téridő hálóba be nem illeszthető szívdobbanása – a mikrokozmoszban, amelyben minden lehetőség élő, egymást nem kizáró szabadságban van jelen, ezért nincsen evolúciója sem, csak pompás vansága.
És csöndes mosolygással fogadja a hatalmas isten minden kísérletét.

6.
A múlt század hetvenes éveiben, amikor a „No future !” mondatot firkálta egy ébredező lélek nemzedéke a tűzfalakra pont az az időszak volt, amit közvetlenül megelőzött egy hatalmas fejlődési ugrás, amivel aztán nem nagyon tudtunk élni ez idáig, bár ami az elmúlt negyven esztendőben történt csakúgy döbbenetes, mint mint minden, amit az emberiség megalkotni volt képes. Nem sokkal a punk korszak előtt lépett az ember a Holdra. Mégsem ebben az értelemben vetjük el a jövő lehetőségét. Beszéljünk inkább a jelenről. Egészen pontosan egy olyan jelenről, amiben benne van az, amit a transzhumanizmus egy a jelentől a lineáris skálán előrébb tol.
Fantasztikus emberekről az emberi történetben mindig is beszéltek.
Volt egy, aki az ismert civilizációra a legnagyobb hatással bírt, a neve: Jézus a Krisztus.
Néhány spirituális tanítás szerint a Krisztus eljövetele tudatos tervezés, korszakokon át tartó transzformáció eredménye, mely formai hordozókon keresztül valósult meg, mint Krisna, Mózes, Buddha. És végül Jézus, aki az esszénusok közösségében nevelkedett.
Maga az esszénus rend egy olyan szintű tisztasági törvény megnyilatkozása, amelynek egyetlen célja volt a a megfelelő emberi lehetőség kinevelése a Krisztus befogadására. Fantasztikus történet, de a mai szavakkal, ismereteink szavaival azt is mondhatnánk, hogy a kezdetektől készültek erre a lehetőségre, sőt, ami addig történt, lényegében előkészítése volt a születésnek.
Tudatos biológiai sőt genetikai koncepcióról beszélhetünk, amely tervezett folyamat alapján az embernek nevezett formaiságot alkalmassá tette a legintenzívebb szeretet erő befogadására.
Amit a transzhumanizmusban a szingularitás, különösség fogalmával igyekeznek megnevezni a tradicionális filozófiákban számtalanszor megjelenik. Legyen szó katarzisról, szatoriról, megvilágosodásról, vagy elragadtatásról, mind egy olyan tudatállapot körülírása, amely nem határozható meg pontosan tudatunk állapotában. Hiszen ez a tudatállapot létünk állapota is, amely minden ezt maghaladó valóságot saját egzisztenciájából, viszonyrendszeréből tud csak levezetni.
Az adeptus engedi, hogy ezek a határok felszakadjanak, és beengedi a magasabb intenzitású valóság lehetőségét, még saját halála árán is.
Dawid R. Hawkins, a közelmúlt egyik legjelentősebb hierofánsa műveiben erre világít rá. Dr. Hawkins, ahogy az autentikus spirituális tanítók, arra törekedett, hogy transzfomált, mindenki által megérthető formában írja le azt a mindentudás állapotot, amelyben részesült.
Így alkotta meg kalibrációs mérések alapján tudattérképét.
A táblázat lényege, hogy nullától ezerig, egy számszerűségben megfogalmazható formában jelenítse meg a tudati fejlődés lehetőségeit. A 0 a teljes apátia az 1000 pedig az ember által még megérthető legmagasabb tudatállapot, a Krisztus. Ezek között az állati lét asztrális, érzelmi jelenségei találhatók, egészen a 200-as szintig. Ez fölött jelenik meg a voltaképpeni tudatosságra való törekvés a 600-as kalibrációig, amely a megvilágosodottság állapota, és ezen túl a dicsőségről-dicsőségre való kibontakozás Félreértésre adhat okot, ha a kalibrációs egységeket egy lineáris rendszerben képzeljük el.
Nem, nagyon fontos kiemelni, hogy minőségi különbségekről van szó, és az egyes kalibrációs egységek meghaladása nem automatikus, hanem nagyon komoly, elkötelezett szellemi munkával és az abból következő minőségi ugrással valósíthatók meg.
Különösen érvényes ez az állati létből való kiemelkedés szintjére, a 200-ra, amely után a mentális képesség megvilágítása egyre erőteljesebb, majd a szeretetnek, mint a mindenségtudatnak megjelenésével együtt a mentál test tökéletes kibontakozása tapasztalható. Ez a pillanat a megvilágosodottság állapota, ugyanakkor ez a jelen kor emberiségét megelőző élethullámnak, az angyalokénak a tudatállapota. A megvilágosodott ember: angyal, azaz az egész emberi lényiséget illetően teljes mentális képességgel bír. Az, hogy az emberiség össztudata képes volt a tudati evolúcióban meghaladni a 200-as szintet a 2000-es évekre, nagyrészt annak köszönhető, hogy egyre több az ilyen angyal tudatú, megvilágosodott ember, bár számarányuk természetesen a hatalmas hétmilliárdhoz képest. Pár száz olyan lényről van szó, akiknek tudatállapota az angyali intenzitás létállapotába emelte a mikrokozmoszt. Ugyanakkor olyan hatalmas erőt indukálnak, amely az emberiséget képes kiszakítani az állati lét megrekedtségéből, bár ez nem feltétlenül komfortos érzet annak a lénynek, aki ragaszkodik félelmeihez, ideológiáihoz, ítéleteihez. Fontos kiemelnünk azt, hogy ez az emberiség fejlődésének dialektikus, azaz horizontális útja.
Azaz az „egészen ember” tudatosodása korszakokon át.
Ismét érdemes megemlíteni, hogy a spirituális fejlődés nem az Abszolútba való belépés lehetősége, de afelé vezető út.
Van ugyanis a megvilágosodásnál nagyobb feszültséget generáló aktus, ami az időben egy olyan mágikus centrumban található, amely a végtelen négy irányába ágazó kereszten valósult meg. Ez a megváltás.
Ez az, amely szükségtelenné teszi a további fejlődést, ugyanakkor a leghatékonyabb eszköze
az emberiség szolgálatának.

Ez nem a jövő, hanem az örökkévalóság tudatállapota, amely nem különválasztja a megélhető tudatállapotokat, hanem eggyé szövi.
Fontos-e tehát a status quo fenntartása az ősi formák kutatásával, tiszteletével, fenntartásával, abban a reményben, hogy megőrzésük, konzerválásuk, a tradíció, akár a grál fogadja be majd a transzformált tűzerőket, újra a mennyei birodalom teljes jogú tagjává nemesíteni Földünket?
Kérdés, hogy ha minden Isten, szükséges-e bárhova visszatérni térben és időben? Természetesen nem feltétlenül kötelező dogma ez, de maga az Istenség tudat- és létállapota, a Tudat tökéletessége eleve feltételezi, hogy nem több mindennél, hanem: Minden, méghozzá a létezés akármely állapotában tökéletesen önmaga. Hiszen kitalálható a legrettegettebb ellenlábas, nem fog áttörni a tökéletesség határtalanságán, hogy körbezárja a Mindenséget. Minden, ami megnyilvánul, azonnal megkezdi útját részleges tudatállapotából a teljesség felé, a tökéletes felébredésbe, a legmagasabb intenzitású éberség birodalmába.
Amint megnyilatkozik valami az Istenség által a létezésben, ez a lehetősége is a fejlődésre, illetve kibontakozásra. És ez a lehetőség a változás fölvállalásával jár. Azok a szituációk, amelyekben egy forma kiteljesedett, nem azért omlottak össze, mert külső erők támadták meg, hanem azért mert a valódi tartalom képes volt meghaladni azt. Azaz – a forma meghaladása ébredést jelent, bármilyen fájdalmas is legyen adott egzisztencia számára. Nem azonnali transzfiguráció ez. Azonnali viszont a reakció, a forma ellenállása, ahogy a haldokló kétkedése az elmúlásban, és görcsös élni akarása.

A változást inspiráló erőket a hagyomány hajlamos ördöginek láttatni és hinni, hogy ő, mint a rend képviselője igazságos háborút kezdhet a démoni ellenséggel szemben – és ez az aktus válik aztán ördögivé, minden eszközt fölhasználva.
A küzdelem eredménye végül is megrekedés, stagnálás, az értelem alatti apátiába való merülés, és akár évmilliókig tartó permanens automatizmus.
Mintha bármiféle rend is örökké tarthatna. Egyetlen struktúra sem újulhat meg a szerkezet alapvető megváltozása nélkül.
Ha változatlanságra gondolunk, az abszolút tökéletes szervezettségre, van neve: Isten. De pontosan ez az mindent felülmúló intenzitású tudatosság olyan nyitott rendszer, amely az önátadásban megnyilatkozva mindent lehetőségnek ad teret és időt, a legteljesebb szabadságban.
Ez az isteni rend, alapja a Mindenség változásainak és fejlődésének. Gyakorlatilag ez az isteni szabadság szabja meg létezésünket.
Ha nem élünk vele, korlátnak, pusztító erőnek tapasztaljuk. Vele együtt mozogva, áramlásnak.
Nos, a mi létállapotunk realitásában a jól ismert hírek nem túl kecsegtető jövőképpel turbózzák a negatív, világvége hangulatot, de a józanság mértéktartásra és együttműködésre hív fel.

7.
Az élet értelmét meghatározó nagy struktúrák széthullani látszanak, és nem véletlenül, hiszen már nem alkalmasak megtartani, még kevésbé fölépíteni azokat az új szisztémák szerint működő civilizációkat, amelyek keretet adhatnak az emberiség tudati fejlődéséhez. A „hosszú számítás” végét éljük. Ez a ciklus nem más mint a Tzolkin által tartalmazott mérték,
az a 26 000 esztendő, ami alatt naprendszerünk megkerüli az Alcyone-t, azaz, a Fiastyúk központi napját.
A ciklikus időszámítás szerint ugyanazok az erők hatnak világunkra ilyenkor, mint a hosszú számítás előtt, tehát egy előző ciklus végén.
Ez azt is jelenti, hogy az aktuális ciklusban felépült rendszerek az újra aktivizálódott erőhatásoknak kitéve reagálhatnak úgy is, hogy azokkal együttműködnek, tehát megújulnak, és a következő ciklusba lépve egy magasabb tudati minőségbe a lét minden állapotában evolúciót élnek át.
A tapasztalat azt mutatja, hogy az emberiség igen csak gyér hányada képes meglépni a fejlődés útjának ezt a fontos lépcsőfokát. Ez a szám még akkor is igen csekély, ha a felébredt, spirituálisan intenzívebb lelkület magával emel számos, arra már kész, kereső, tovább haladásra vágyó lelket. Kérdés természetesen, hogy mit értünk spiritualitáson, szellemiségen. A szellemivel, az istenivel együttműködőt, tehát olyan nyitottságot, amely nem egy formában ragadja meg a transzcendenst, hanem annak lényegében, az odaadásban, az áldozatban és a szabadságban. Az odaadás és az áldozat magától értetődően testvériség, együttműködés.
Visszautalva pár szóban arra, hogy azok a megrekedt, megmerevedett formák, amelyek kétségkívül alkalmasak voltak az ember spirituális fejlődését előremozdítani, a tudati evolúció bizonyos állomásain, morálként, vallásként most már inkább gátolják azt. Nem is feltétlenül a tartalom miatt, amit körbeburkolnak, és amely akár újra kibontakozhat, sokkal inkább a struktúra miatt, amely jellegénél fogva kizár, elhatárolódik, és a mindig azonos minőségű szentséget sajátjaként igyekszik birtokolni.

Globálisan, azaz az emberiség és a természet egészét figyelembe véve, ma már tudjuk, hogy mindenki mindenkiért felelős. Az a válság, amit az emberiség átél, éppen erre tanít, és a varázsszó, ami nem csak a túlélés lehetőségét biztosítja, hanem lényege a a fejlődésnek, az együttműködés, a konszenzus.
Természetesen idealista allűrökkel való játszadozás nem praktikus. Tudomásul kell vennünk azt, hogy az a már több, mint hétmilliárd, akit mi embernek hívunk, igen sokféle nézetét képviseli nem csak ugyanazon fajnak, de ennek a bizonyos spirituális evolúciónak nagyon különböző állapotait éli át. Nem csak a személyes lét szintjén, hanem az egyes közösségek egzisztenciáját tekintve is.

Az éppen identitás válságban vergődő, ezért az identitás megerősítésében érdekelt nemzetek hajlandósága az együttműködése gyakorta fennakad a dacos sértettségen, miközben mítoszaik mögé bújnának az őket is átsugárzó valóság ígérete elől.
Az emberiség kis hányada, amely hajlandósággal bír együtt haladni a spirituális evolúcióval meghaladta, illetve meghaladni kész azokat az identitásokat, amelyekre épült a civilizáció ismert szerkezete. Ez nem pusztítást és pusztulást jelent, nem devalvációt, hanem egy olyan magasabb minőségű identitásba való integrálódást, amelyben felismerheti egy individuum más individuumokkal való azonosságát, mint testvériséget előbb egy globális térben, annak lehetőségeivel élve, és a lehetőségekből adódó felelősség fölvállalásával. Ez az útja azután az univerzális testvériség megtapasztalásának, ami csak akkor nyílik meg, ha a globálisban szerves egységben létezünk, így annak meghaladására is készen állunk. A világ nem egyszer keletkezett, hanem örökké keletkezik, és ebben az örökkévalóságban minden megnyilvánulás azonnal a megistenülés, az Unio Mystica útjára lép.
Az evolúció lényege ez.
Így kaptuk örökségbe mi is az előző élethullámok tapasztalatait és lehetőségeit, és adjuk tovább az utánunk következőknek.
Mi is a jelentősége ennek?
Az emberiség örökségével való összekapcsolódás a továbblépés biztosítéka abban az erőtérben, amely sohasem fogja elveszíteni a képességeit, sőt dicsőségről dicsősére gyarapodik.
Ez az Élet Testvériségének végtelen lánca.
Az életben nincsen elválasztottság – Nem ismer korlátokat és behatároltságot. Soha véget nem érő erő. Erő, fény- és örömáradat. Ezért kell feltörnünk a régi otthon, a régi élet falait, akár a tojás héját, hogy új helyet teremtsünk annak a bőségnek, amit a Létezés teljessége ajándékoz nekünk.
Az ember transzformációjának titka magában az emberben rejlik.
Ezért kell önmagunknak és nem másnak véghez vinni az átváltozás misztériumát.

Add Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. további információk

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close