Hoszai Macuo: Martin Scorsese: Némaság

„A lélek történetén kívül nem létezik más történet, a lélek nyugalmán kívül nem létezik másik nyugalom.”

Teremtésünk zárt, boltozatos terében erjed a fölhalmozott idő. Sorsok, istenek, népek és háborúk egymásra feszülő, torlódó világa, a történelem, bomlik, alakul át. És a felszabaduló gáz kit kábít, kit ébreszt.
(A szenvedélytelen éntelenség hogyan érthetné meg Golgota misztériumát? Az az éntelenség, amely a nemlét árnyékába bújva dörgölőzik istenéhez.)
Tényleg a poklon keresztül vezet út?
New York utcáin, gengszterek klubján, viharszigeten át vezet a sors, hogy megpillantsd arcod egy pocsolyában?
Az arcod, a töviskoszorúst, amit aztán megtagadsz, és kárhozatos csendbe süllyedsz, elhagyatva, de minden tapasztalatoddal együtt..
Ez a csend az átalakulás tere. Titkos és istentől távoli, begubózott világ.
Ebben bomlik alkotóira minden ismeret és vágy, szenvedély, harag, szerelem és vallott igazság.
Vagy kapaszkodjunk ismét a kollektív tudattalanba, hiszen… minden isten… habár az egy istent az ördögök is hiszik.
Te magad is már ő vagy, egy vele, semmilyen határ nem választ el tőle…
Milyen észveszejtő mégis az abszolút hiány, a száraz, semmilyen hit, a gyengeség, a kiábrándulás, a csalódottság, az elhagyatottság… a lelki sivatag üressége, amelyben a „minden isten” nem több az ujjaid között pergő homoknál.
Térjünk vissza a kollektív tudattalanhoz!

Az erők végtelen számú kombinációjából felépített mátrixhoz, amely megegyezik a mi kódolt elménk mágneses rendszerével.
Standart mintázatokból épül fel személyiségünk.
Közös megegyezéssel kialakított mintázatok ezek.
A gnosztikusok eonjai.
Az ég hatalmasságai.
Belőlük, általuk vagyunk.
Végül is, jól működő világ ez, a lehetséges világok legjobbika.
Mégis örökké nyaggatja az a hiányérzet, amely feljebb, kijjebb és beljebb hatolna a megértésében.
Hiába, önmagán belül egyáltalán nem megérthető.
Csak az világítja át, tisztítja meg, teszi átjárhatóvá, útvesztőből labirintussá, amely minden ismeretet meghalad.
Ennek, a nem a kollektív tudattalanból való, nem a morfogenetikus mezőbe épülő erőnek arca, neve, személyisége van, ezáltal transzformálódik felfoghatóvá.
Sokáig, nagyon sokáig összetévesztjük valóságunk jelenségeit ezzel az arccal. Összetévesztjük önmagunk vele. Önvalónkká tesszük, holott mi magunk ebből a világból valók vagyunk.
Miért áhítozunk, ácsingózunk, valami más után mégis?
Mi tehát ez az üdvre vágyás, a hit, a remény?
A válasz hiányát nevezzük történelemnek.
Nevezzük hagyománynak.
Paradoxon e, hogy a nem e világból való jelenség teste és vére a miénk?

Add Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. további információk

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close