Grócz Attila: Évezredek küszöbén

a hattyú utolsó éneke

szemeidben látható utat rajzolt a tegnapi fény
a tájon álom-vágyból font zöld ívek hajolnak a párkák
tenyerén, s visszatekintve látod: ócska, gyűrött kabátodból
kikopott arcod már nem enyém,
nem enyém –

toporogsz az évezredek küszöbén

a világban, hová most érkezel fehér fátyol-párába burkolt
minden, minden tér,
a gyöngy-harmattá gyűlt opál-páracsepp remegve
gyűjti a hajnali fényt a fűszálak peremén,
a világban, hová érkezel szürkületkor odahajlik ősz
fejével a tengerekhez a halk szavú szél és csak mesél,
csak mesél és mesél:

az első kapun túl a volt a vágy,
a másodikon túl várt tekinteted szomja,
a harmadik kapu mögött érintésre éhes kezeid vártak,
a negyedik kapunál várt magányos vállad,
az ötödik után a hangod, majd
a hatodik kapunál kitárt karjaidra szelíd galambok szálltak,
a hetedik kapun túl az ezüst idő áradó horizontja tágult,
a nyolcadik után halálod találtad, s végül
a kilencedik kapun túl a hattyúk utolsó énekével,
csikordulva nyíltak a rozsdás zárak

kezeidben dobogó hattyú szív-szirmokkal állsz
a fénytenger partján, évezredek küszöbén,

hát így, hát így lettél most másé,
másé – nem enyém

s a vizek felett ősz fejével simogatva tovaszállt,
messze, messze, messze szállt a halk szavú szél

Add Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. további információk

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close