Ezer arcom van. A titok maga vagyok. Ölelés vagyok,
– a tisztaság gyémánt ereje. Egymás felé induló kezek
lágy érintése. A vér akarata. Tízezer bőr. A lélek tízezer
tüze és fénye. Mozdulat és a tánc. Sírás és fájdalom.
A gondolat könnye-nevetése, az eső utáni harmat
üzenete, egy nő kötelessége, egy férfi tévedése;
mind-mind én vagyok. Északi szél játéka, égbe magasodó
hullám ritmusa, – Thalassa, – így mondták ezt
régen. A végtelen tenger vagyok.
Ezer hangom van. A hallgatás vagyok.
„…középszerűek. Mind tévednek, mind! Nem merik
a boldogságot – gyávák! Ócskák ezek, csak látszatok.
… Nyitják a kapukat… nem merik… szélcsend van…
engedjetek… fáradt vagyok…
…volt az a kettő. Igen, – arra a kettőre emlékezem.
Nagy szenvedéllyel éltek. Erő volt bennük és lágyság
és ünnep, de leginkább tiszták voltak. Igen – tiszták
és szépek. Szépek a mozdulatban, melyben távolról –
nagyon régen és nagyon távolról, a hegyek és a
tengerek közül – egyszerre nyújtották kezeiket. Szép
kezek voltak, – remegtek a szélben…
erre emlékezem.
És tiszták voltak az érintésben, mikor kezeik a csillag-
távolságból egymáshoz értek. És szép volt a
méltóság tekintetükben, mikor annyi év után ismét
egymás szemeibe néztek. A homokos partot láttam,
ahogy a tenger földet ér és feltűnt, hogy mezítláb
léptek …erre is emlékezem.
Megfigyeltem ezt. Mert a pillanat az élet – egy másfajta élet – ereje
és kezdete is volt egyben. Arkhai – így
mondták ezt régen. Szép volt, mert mértéke volt.
Akkor, abban a pillanatban legyőztek. Igen, – legyőztek,
így mondom ezt, egyszerűen. Nincs megrendülés
– ezer csönd van bennem.
Legyőztek az erővel, mellyel éltek. A mértékkel és a
méltósággal győztek. Mert így élt ez a két ember-ünnep.
Ahogy az én időmben, régen a hősök éltek.
Ösztönnel tették, mint hajnali erdőn a vadak, mint
harc közben a férfiak, s ölelés közben mind a nők. A
tengeren és a hegyen tették ezt. A kiontott vér moraja,
az érzékek felszabaduló sikolya, pajzsok diadala és
telt sóhajok visszhangja közt. Hétköznapian. De tették,
ösztönnel tették, tehát a tudattal, – az egyedüliség
tudatával –, hogy nincs más. Nincs több, se kevesebb.
Ez mindenük. Megtartották a törvényeket.
Legyőztek. Nem, nem lettek istenek, hallhatatlanok.
Ettől többet tettek. Halandók maradtak, – gyengék,
tiszták és szabadok. Legyőztek. Reszkető kezükben
vagyok.
Az igazat mondtam, – most már hallgatok. A többit
megírják majd az eposzok. S mert szép, és kell és
hőshöz méltón illik, hogy a vesztes nevét megénekeljék
íme tessék, – nem szégyen: Daimon –, így
mondták ezt régen, tehát a sors vagyok.
… a szél feltámadt…, nyitják a kapukat…, nem,
aztán már nem követtem útjukat… igen, lehetnek
boldogok… s lehetnek, – persze, lehetnek akár
boldogtalanok.”
Add Comment