Grócz Attila: …az utóhang

Ezer arcom van. A titok maga vagyok. Ölelés vagyok,
– a tisztaság gyémánt ereje. Egymás felé induló kezek
lágy érintése. A vér akarata. Tízezer bőr. A lélek tízezer
tüze és fénye. Mozdulat és a tánc. Sírás és fájdalom.
A gondolat könnye-nevetése, az eső utáni harmat
üzenete, egy nő kötelessége, egy férfi tévedése;
mind-mind én vagyok. Északi szél játéka, égbe magasodó
hullám ritmusa, – Thalassa, – így mondták ezt
régen. A végtelen tenger vagyok.
Ezer hangom van. A hallgatás vagyok.
„…középszerűek. Mind tévednek, mind! Nem merik
a boldogságot – gyávák! Ócskák ezek, csak látszatok.
… Nyitják a kapukat… nem merik… szélcsend van…
engedjetek… fáradt vagyok…
…volt az a kettő. Igen, – arra a kettőre emlékezem.
Nagy szenvedéllyel éltek. Erő volt bennük és lágyság
és ünnep, de leginkább tiszták voltak. Igen – tiszták
és szépek. Szépek a mozdulatban, melyben távolról –
nagyon régen és nagyon távolról, a hegyek és a
tengerek közül – egyszerre nyújtották kezeiket. Szép
kezek voltak, – remegtek a szélben…
erre emlékezem.
És tiszták voltak az érintésben, mikor kezeik a csillag-
távolságból egymáshoz értek. És szép volt a
méltóság tekintetükben, mikor annyi év után ismét
egymás szemeibe néztek. A homokos partot láttam,
ahogy a tenger földet ér és feltűnt, hogy mezítláb
léptek …erre is emlékezem.
Megfigyeltem ezt. Mert a pillanat az élet – egy másfajta élet – ereje
és kezdete is volt egyben. Arkhai – így
mondták ezt régen. Szép volt, mert mértéke volt.
Akkor, abban a pillanatban legyőztek. Igen, – legyőztek,
így mondom ezt, egyszerűen. Nincs megrendülés
– ezer csönd van bennem.

Legyőztek az erővel, mellyel éltek. A mértékkel és a
méltósággal győztek. Mert így élt ez a két ember-ünnep.
Ahogy az én időmben, régen a hősök éltek.
Ösztönnel tették, mint hajnali erdőn a vadak, mint
harc közben a férfiak, s ölelés közben mind a nők. A
tengeren és a hegyen tették ezt. A kiontott vér moraja,
az érzékek felszabaduló sikolya, pajzsok diadala és
telt sóhajok visszhangja közt. Hétköznapian. De tették,
ösztönnel tették, tehát a tudattal, – az egyedüliség
tudatával –, hogy nincs más. Nincs több, se kevesebb.
Ez mindenük. Megtartották a törvényeket.
Legyőztek. Nem, nem lettek istenek, hallhatatlanok.
Ettől többet tettek. Halandók maradtak, – gyengék,
tiszták és szabadok. Legyőztek. Reszkető kezükben
vagyok.

Az igazat mondtam, – most már hallgatok. A többit
megírják majd az eposzok. S mert szép, és kell és
hőshöz méltón illik, hogy a vesztes nevét megénekeljék
íme tessék, – nem szégyen: Daimon –, így
mondták ezt régen, tehát a sors vagyok.
… a szél feltámadt…, nyitják a kapukat…, nem,
aztán már nem követtem útjukat… igen, lehetnek
boldogok… s lehetnek, – persze, lehetnek akár
boldogtalanok.”

Add Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. további információk

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close