Grócz Attila: …a nő hangja

A szirtfokon állt, egyedül, – a vízzel szemben. Gyakran
jött ide, otthonról indult a víz felé majd minden nap, –
s a délutáni, néha estébe nyúló séták mindig itt értek
véget. A tengernél. Meleg szél fújt, meleg párás szél. A
fehér ruha, amit viselt tavalyi gyolcsból készült – még
Argosból hozatta, az ünnepre. A hazatérés ünnepére.
Hisz tudta jól, hogy a harcnak már vége, és sokan a
társak közül már rég hazatértek. De az ünnep egy év
előtt is elmaradt. A könnyű anyagban a szél kirajzolta
teste kontúrjait, hajából kivette a rézcsatot, aranybarna
fürtjeit a szélnek adta – ezt a szolgák előtt soha nem
tette volna, de csak ilyenkor érezte magát szabadnak –,
és kibújt sarujából. Talpát a föld melegítette, két kezét
a derekán összefonta és sírni kezdett. Némán, hangtalanul
sírt, könnyek nélkül, mert fegyelmezett asszony
volt. Fegyelmezett és erős. De asszony volt, – és mivel
fáradt volt, mert életéből hiányzott valami megnevezhetetlen –
, nem tartotta ezt gyengeségnek, sem rangon alulinak.

A szélnek sírt, ennek a nehéz, sós tengeri
szélnek, a társnak. Titokban tette ezt férje, fia, s mind
a szolgák miatt. A szélnek sírt, ennek a néha vad, néha
simogató, de ellenállhatatlan erőnek, mely egyetlen
dolog volt a világon, mi összekötötte azzal az emberrel,
kit húsz év előtt elengedett. Egyszerre szívdobogást érzett.
A tenger hangján beszélt, és ezt mondta…

– „…elég időt éltem az igazsághoz. Ugyanakkor
örökifjú vagyok, tehát hallhatatlan. És az igazat csak én
ismerem. Én, aki találkoztam vele, az ágyában feküdtem,
és most várom őt. Még mindig várom. Sok éve
már, hogy útra kelt. Tudtam, igen, azon a reggelen,
mikor felébredtem – erős délkeleti szél csattogtatta a
zsalukat és Ő már nem volt mellettem – tudtam, hogy
már a bárkánál van. Már régóta készülődött, hisz a
szárazföldön örökké csak vendég volt. A tengeren volt
otthon, és ha tutajra szállt a szeme fénnyel telt meg. És
aki vele élt, bármely rövid időre is, mindig utazott.

Emlékszem: akkor nem értettem ezt, mert akkor még nem
tudtam, hogy keres valamit. Valamit, amit egyszer, sok
évvel később nekem is meg kellett keresnem… Úgy
ment el, szinte szó nélkül, búcsú nélkül. Akkor azt hittem
nem vitt magával semmit, hogy üres kézzel ment,
közös életünk minden darabját hátrahagyva, mint akit
nem érdekel a múlt, akit nem érdekel az emlék. Igen,
az emlékek valóban nem érdekelték, hisz férfi volt. De
később rájöttem, hogy tévedtem. Ma már tudom, azon
a reggelen a tornácról kilépve magával vitte a tekintetem.
A tekintetem és a kezeimet.

De a szívem akkor könnyű volt. Igen, – könnyen engedtem el,
mert nehéz lelkű férfi volt. Nehéz lelkű, és nem
tudott játszani. Én fiatal voltam, szép voltam, és saját
utam volt. Akkor még játszani akartam. Játszani és
gazdagnak lenni. Azt hittem, hamar elfelejtem…
Aztán jöttek sorra mind az évek. Jött más, ki ölelt, s akit
én öleltem. És jött a pillanat is, a kiválasztás pillanata
mikor az asszony odaadja kezét és azt mondja: „Tessék.
A Tiéd. Neked ráncolták az évek.” Majd a másik, mikor
az asszonynak mondják: légy anyám, – adj élnem. Igen.
Boldog voltam, mert mindkettőt megéltem. És gazdag
voltam igen, gazdag – legalább is a szó földi, tehát
múlandó értelmében.

De egy reggelen, – emlékszem, még ágyamban feküdtem,
erős szél jött ismét a tenger felől. És erejével
magával hozott egy képet. Egy illatot és egy képet. A
kezét láttam, ahogyan utolsó este,– húsz év előtt, bort
vegyít és a kupát lassú mozdulattal a kerek márványasztalra helyezi,
és bőrének illatát éreztem, a sós tengerillatot. Félni kezdtem.
Sok tavasz kellett, míg megtudtam: az igazságtól féltem.
Kötelességtudó asszonyként éltem, hisz isteni származásom
nem engedett mást. De attól a naptól fogva
ez a kép és ez az illat kísérte minden percemet. Akkor
még nem tudtam ezt. Akkor még – úgy hittem – mivel
szolgáim és mind az alattvalók állandó kedvemet lesték,
hogy a dolgom tettem, ami hol nehéz, hol pedig szép
volt. De játszani már régen nem akartam. És attól a reggeltől
kezdve tudtam: életemben másfajta gazdagságot akartam.
És emlékszem: a képet az illattal elzavartam, mert kötelességből
éltem. De ahogy eltűnt nyugtalan lettem. Ekkor kezdődtek a
délutáni séták. Csak itt, ezen a szirten
tudtam megnyugodni. Csak a sós, tengerillatú szél
tudott megnyugtatni. Csak itt kaptam levegőt.

És egy nap, mikor a hírnök futva hozta a városba a hírt,
hogy a hajóját Phylos-ban látták rájöttem, hogy fáradt
vagyok. Hogy elfáradtam a fegyelemben és elfáradtam
a kötelességben. Mert valami megnevezhetetlen
hiányzik az életemből. Valami, ami több mint fegyelem
és több mint kötelesség. Mert mindez csak a szolgák
számára fontos. S én, mint isteni származású, most
már tudom, hogy a fegyelem és a kötelesség nem más,
mint félreértés.
Ennyi az igazság, amit megismertem. És most megint
félek. Félek, hogy nem jön üres kézzel. Félek, hogy húsz
év után visszahozza szemében a tekintetem. A tekintetem, és a kezeimet.”
Ezt mondta, miközben Phylos felé nézett, s a szél és
a tenger hallgatott… A Napot már elnyelte a hatalmas
víztömeg mikor aranybarna haját a csattal összefogva a
széltől visszakérte és sarujával kezében, mezítláb indult
a kikötő felé.

Add Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. további információk

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close