Fer-Kai: A kéttörzsű fa

 

Fer-Kai 

A kéttörzsű fa

Volt egyszer egy nárciszokkal telenőtt rét, melyet csipkés hegykoszorú övezett. Amikor a nárciszok virágoztak, a fehérbe öltözött tájon messze túl is érezni lehetett az illatukat. A rét közepén egy aprócska tó vize csillogott. A nárciszok egymást taszigálva tolongtak a partján, hogy megpillanthassák a tükörképüket, és kedvükre gyönyörködhessenek benne.

A rét közepére egy magocska hullt egyszer a magasból. A hegyeken túli világból érkezett a szelek szárnyán, vagy egy vándormadár csőréből pottyant ki. A tó partján megfogant a föld méhében, és egy parányi facsemete hajtott ki belőle. Gyorsan megerősödött, ám egyszer csak megtorpant, mintha nem tudná, hogyan nőjön tovább. A nárciszok úgy látták, hogy ádáz küzdelem zajlik benne, aminek következtében a szára elágazott. A kéttörzsű fa növekedése ezután ismét felgyorsult.

A két rész azonban nem nőtt egyformán, a baloldali sokkal erősebb és terebélyesebb lett. Nem csoda, hiszen mindent megtett, hogy a másik fölé kerekedjen – a közös gyökérből is kíméletlenül magához vonta a táplálékot. Boldognak érezte magát, hogy ilyen nagyra nőhetett, míg a jobboldali rész messze lemaradt.

– Miért csinálod ezt velem? – kérdezte a csenevész törzs.

– Mert ha hagynálak megerősödni, akkor te tennéd velem ugyanezt, és egyszer csak elpusztítanál – felelte a nagyobb.

– El akarsz pusztítani?

– Ha kell, gondolkodás nélkül megteszem. Csak egy csúf kinövés vagy rajtam, amit szégyellek is. Szálegyenes akarok lenni, mint azok a fák ott az erdőszélen – csak náluk is szebb és hatalmasabb. Hadd csodálja mindenki, hogy milyen sudár a törzsem és milyen pompás a lombkoronám!

– De hát nemcsak nekem ártasz, ha fölém nősz, és ilyen sok helyet elfoglalsz a réten! Nézd csak, a nárciszok is mennyire sínylődnek az árnyékodban!

– Mit érdekel engem ez a tolakodó, izgága népség – mondta a baloldali törzs. – A szagukat se bírom… Nőjenek ilyen nagyra, mint én, vagy pusztuljanak innét! Miért véded őket? Csak nem azért, mert terád is hasonló sors vár?

– Honnan tudod, hogy mi vár rám?

– Hogyne tudnám. Hát, amit megérdemelsz!

– Igaz, de ez ugyanúgy vonatkozik rád is.

– Na, látod! Én mindent megteszek, hogy jobb sorsom legyen. Nem úgy, mint te!

– Én is sok mindent teszek, ha nem is látod – tiltakozott a jobboldali törzs.

– Ugyan már! Te lusta vagy nagyra nőni, de azt sem teljesíted, amit a Nap parancsol. Nem hallod, mit mond mindennap, amikor felbukkan az égen, illetve eltűnik a túloldalon?

– De igen, én is hallom – bár nem parancsolja, hanem tanácsolja. Azt kéri, hogy „kövessetek égi utamon”.

– Hát akkor miért nem csinálod? Hiszen tudod, hogy Ő a leghatalmasabb úr égen és földön! Vegyél példát rólam: én minden reggel Feléje fordítom a leveleimet, és követem, amerre jár. Este is Őrá nézek, amikor eltűnik a hegyek mögött.

– Én is követem Őt, csak nem úgy, mint te. Nem forgolódással, hanem változással. Arra törekszem, hogy én is fénnyé váljak, mert akkor én Őbenne leszek, Ő pedig énbennem.

A baloldali törzs szóhoz sem tudott jutni a felháborodástól, de aztán kitört belőle a düh:

– Mit képzelsz, te szerencsétlen! Ő hatalmas uralkodó, te pedig hozzám képest is csak egy szánalmas senki vagy! Még a végén rám is bajt hozol az ostobaságoddal…

A jobboldali törzs hallgatott. Nem ért rá válaszolni, de nem is látta értelmét. A közös gyökerükből – legalábbis abból a kis részből, amit használhatott – a táplálék többségét átadta az árnyékban sínylődő nárciszoknak. Még a baloldali törzsnek is juttatott belőle, anélkül hogy az tudott volna róla. Ő kevéssel is beérte. Ereje javát amúgy sem a földből nyerte, hanem az égből. Azt az eledelt pedig nem tudták elárnyékolni előle közönséges mohó falevelek.

Másnap reggel a baloldali törzs hajbókolva köszöntötte a felkelő Napot, és amikor felhangzott, hogy „kövessetek égi utamon”, feléje fordította leveleit, majd elégedetten nézett szét a magasból. Ő volt a rét ura, mindenkinél nagyobb és pompásabb! A nárciszok között csillogó tó tükrében megpillantotta magát. Szálfaegyenes, terebélyes lombozatú fát látott a vízben, nem egy kéttörzsűt, amelyet satnya elágazás csúfított. Mintha a jövőt szemlélte volna, amikor egymagában uralkodik a tájon. Levelei megreszkettek a csodálattól – a látvány minden képzeletét felülmúlta!

A vízben tükröződő égre sötét viharfelhők úsztak be ekkor. Erős felvillanások és hosszan visszhangzó morajlások jelezték, hogy kitört az égiháború. A szél vadul cibálta a kéttörzsű fa ágait, a villámok egyre közelebb cikáztak.

– Az égi nagyúr megharagudott a szemtelenségedért, te ostoba! És ami a legrosszabb, hogy énrám is szerencsétlenséget hozol! – bömbölte a nagyobbik törzs. – Itt a vég!

A jobboldali törzs azonban csak mosolygott – még akkor is, amikor iszonyú csattanással belecsapott egy villám, és tűzbe borította.

– Nem megmondtam? Még a végén én is veled pusztulok! – siránkozott a nagy.
A másik azonban nagy reccsenéssel lehasadt róla, és aláhanyatlott a tó partján, ahol magasra felcsapó lángokkal égett tovább. A baloldali törzs megkönnyebbülten felsóhajtott. Úgy látszik, megúszta a dolgot, sőt végre megszabadult a másiktól!

– Na, ugye, hogy nekem lett igazam? – hangoskodott.

A földön fekvő törzs csak mosolygott tovább. Aranyszínű lángok nyaldosták, és egyre fényesebbé, egyre vakítóbbá vált. Bevilágította a nárciszos rét körüli erdőt és a magasba szökő hegyeket, de még a hazafelé ballagó viharfelhőket is az égen.

A nagyra nőtt törzs egyedül maradt. A másik hamuját későn jött záporeső áztatta, a rét talaja pedig szívest-örömest magába fogadta.

– Eljött az én időm – örvendezett az immár egytörzsű fa. – Olyan leszek, mint amilyen a víztükörben voltam: mindenki által csodált egyenes növésű fa, hatalmas lombkoronával – igazi uralkodója a nárciszos rétnek!

Ám hiába egyenesedett ki nagy nehezen, továbbra is féloldalasnak érezte magát. Megmagyarázhatatlan szorongás tört rá a legváratlanabb pillanatokban. Egyedül volt a rét közepén, és egyre inkább gyötörni kezdte a magány. A nárciszokkal sem tudott szót érteni, mert akárcsak ő, mindig saját magukkal voltak elfoglalva. De ők legalább sokan voltak, s nem vették észre, hogy milyen magányosak.

Az egytörzsű fa képe lassan megváltozott a tóban. Rémülten látta, hogy hiába húzza ki magát és rázza meg dús lombkoronáját, a tóból egy mind görnyedtebb és kopaszabb fa néz vissza rá.

– Egek ura! Csak nem a közelgő jövőt látom a víztükörben? És micsoda szörnyűség! Amióta meghalt a társam, akit satnya kinövésnek csúfoltam, nem is hallottam a Nap szavát, ahogy reggel-este azt mondja: „kövessetek égi utamon”. Nem figyeltem rá, de talán még jóvátehetem a dolgot!

Órákon keresztül leste, hol jelenik meg a Nap, de hamuszürke felhők lepték el az eget, és sorjáztak napokig. Tanácstalanul forgatta leveleit, hogy beigazítsa őket a legmegfelelőbb irányba. Riadtan kémlelte a felhőket, melyek a kedélyét is beárnyékolták. Kínos volt, de be kellett ismernie, hogy kimondhatatlanul hiányzik a másik! Fénytelen volt körülötte minden – egyre inkább szomjazott a világosságra. Hiába nyúltak mélyre a gyökerei, közel a tóhoz, szomjúság gyötörte szakadatlan. Levelei sorra lehulltak. A szárazság egyre beljebb, egyre lejjebb húzódott a törzsében, lassan leszivárgott a gyökereihez is.

– Talán mégiscsak neki volt igaza… – kesergett. – Bárcsak én is mosolyogva tudnám fogadni a halált, mint… a testvérem!

Erős szélroham söpört végig ekkor a nárciszos mezőn; a hegycsúcsok közül csapott le váratlanul. Hózáporral jött, de magával ragadta a nárciszok szirmait is, amelyek elkeveredtek a szinte vízszintesen száguldó hópelyhekkel.

Egyszer csak éles reccsenés hallatszott – jajszó követte, amit elnyelt a szél. A vihar gyufaszálként törte derékba a kiszáradt fa törzsét, akárcsak nagyravágyó álmait, majd a hamuszürke fellegeket is elsöpörte az égről, azután – mint aki jól végezte dolgát – nyugovóra tért.

Nagy fehérség borította be a tájat. A hó elolvadt, a rét fehér virágszirmokkal volt telehintve. A Nap éppen lenyugodni készült a hegycsúcsok között. Valószínűtlenül nagynak látszott, mintha csak karnyújtásnyira lenne – vörösen izzó testét fák lángerdeje borította.

A nárciszos réten haldokló fa feltekintett rá, és megpillantotta közöttük a testvérét, akinek törzse a Napban gyökerezett. Erős lángkarjait hívogatóan feléje nyújtotta.

A virágszirmok között heverő fa elmosolyodott, és útra kelt a Nap felé.

 

(kép: www.yourswallpaper.com)

Add Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. további információk

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close