Carl Gustav Jung: AION (részlet)

KRISZTUS A MÉLY-ÉN EGY JELKÉPE


Krisztus szemlélteti a Mély-én archetípusát. Az isteni vagy mennyei jelleg teljességét jeleníti meg, azt az átszellemült embert, Istenfiát, aki bűn nélkül való. Az istenkép úgy nyilvánul meg bennünk, mint okosság, igazságosság, mértékletesség, erény, bölcsesség és fegyelmezettség. Krisztus jelenti a tökéletes istenképet, ezért hívják királynak is. Az Ő menyasszonya az emberi lélek, amely valamilyen bensőséges rejtett szellemi misztériumban áll összeköttetésben a Logosszal, ily módon ők ketten hús és vér, megfelelve Krisztus és az egyház misztikus házasságának. Ebből a jelképből lett a középkor folyamán az alkímiában az ellentétek, azaz a kémiai mennyegző konjunkciója. Az embernek első bűnbeesése által megtépázott istenképe megreformálható. Azok a teljességképek, amelyeket a tudattalan idéz elő az individuációs eljárás folyamata közben, az a priori meglevő archetípus (a mandala) ilyen megreformálását ábrázolják. A Mély-én (a teljesség) spontán jelképeit gyakorlatilag nem lehet megkülönböztetni az istenképtől. A megújítás-on (változzatok át!) ellenére sem tényleges változás, hanem csak az őseredeti állapot helyreállítása, az apokatasztázis értendő, ez pontosan összecseng a teljesség folyamatosan jelenlevő arche típusának empirikus pszichológiai tényével, amely ugyan könnyen eltűnhet a tudat látómezejéből, illetve lényegében sosem észlelhető mindaddig, amíg valamely átváltozása által megvilágosodott tudat újra fel nem ismeri őt Krisztus alakjában. Ezzel a visszaemlékezéssel áll helyre az istenképpel való őseredeti állapot.

Ez jelenti az eltérő és egymással ellentétes irányba ható ösztöntörekvések nyomán létrejött személyiséghasadás áthidalását, az integrációt. Ez csak ott nem következik be, ahol az ember ösztöntermészetét illetően még törvényesen állat módjára tudattalan. Az egyház tanítása szerint a rossz voltaképpen csak a tökéletesség hiánya – Minden jó az Istentől származik, minden rossz az embertől. A gnosztikusok szerint Krisztus levágta magáról az árnyékát. Ha ezt elfogadjuk, akkor az Antikrisztus alakjában könnyen felismerjük a levágott ellenpárt. Ha Krisztus hagyományos alakjában felismerjük a Mély-én pszichikus jelenségével való párhuzamot, akkor az Antikrisztus megfelel a Mély-én árnyékának, az emberi totalitás sötét oldalának. Amennyire a tapasztalat mutatja, a fény és az árnyék, olyan egyenletesen van elosztva az emberi természetben, hogy a pszichés jelenség legalábbis inkább tompított fényben jelenik meg. Mint ahogy azt a belső ellentétekből összeállt archetipikus négyesség megmutatja, nem tekinthet el a világos alakhoz tartozó árnyék felett, mert e nélkül nincs a teljességnek teste és elveszíti emberszerűségét.

A keresztény szemléletben ezzel szemben az archetípus olyannyira reménytelenül két összeférhetetlen részre hasadt szét, hogy ez a végén a metafizikai dualizmushoz vezet, ti. a mennyei birodalom végérvényesen leválik a kárhozat tűzben égő világától. Az antikrisztusi jelenség alkalmasint nem jelent mást, mint az ördögnek Isten inkarnációjától kikényszeríttet elkülönülését, aki a tulajdonképpeni alakját Krisztus és ezzel Isten ellenfeleként voltaképpen csak a kereszténység hajnalán nyeri el, minthogy Jób könyvében ő még csak az egyik istenfi és Jahve bizalmasa volt. Krisztus olyannyira egyoldalúan tökéletes, hogy az egyensúly helyreállítása végett kikövetel magának valamilyen pszichés kiegészítőt. – Az Antikrisztus eljövetele nem csak profetikus jövendölés, de könyörtelen pszichológiai törvény. A valóságban a Krisztus-kép minden magasabb rendű differenciálódása a tudattalan kiegészítő megfelelő erősödését hordozza magával, miáltal növekszik a feszültség a Fent és a Lent között. A reneszánsz újjászületést jelent, és az ókori szellemiség újraélesztését értették rajta. Ma már tudjuk, hogy ez a lényeget illetően afféle állarc volt, és hogy nem az ókori szellem született újjá, hanem sokkal inkább a középkori keresztény, amely furcsa pogány elképzelések közepette formálódott, miközben az égi célt földire cserélte, és mindennek nyomán a vertikális gótikus stílusból átment a világ és a természet horizontális felfedezésébe. A francia felvilágosodás már anti-keresztény folyamat. Krisztus az Ég királya, a Sátán az e világ királya. Az utóbbi is a Mély- ént szemlélteti, de ennek sötét oldalából áll. Mind a ketten olyan keresztény szimbólumok, amelyek ugyanazt jelentik, mint a két lator közé feszített megváltó képe. Ez a nagy jelkép azt akarja elárulni, hogy a tudat további fejlődése és differenciálódása belekeveredik az ellentmondás mindig fenyegető felismerésébe, és nem jelent kevesebbet, mint az Én keresztre feszítését, azaz ennek kínnal teli lebegését két összeférhetetlen ellentét között. Emellett nem lehet szó az Én teljes megszüntetéséről, mert különben megsemmisülne vele a tudat fókusza, aminek következménye a teljes öntudatlanság len ne.

Az Én relatív megszüntetése a kötelességek megoldhatatlan összeütközése esetében csak a legfőbb és a legvégső döntésekre vonatkozik, azaz másképpen: ilyenkor van egy szenvedő szemlélő, aki nem dönt, hanem aláveti magát a döntésnek kényrekedvre. A keresztények számára se az Isten, se Krisztus nem lehet paradoxon, egyértelműnek kell lenniük és ez a mai napig érvényes. A spekuláló értelem már a régieket arra csábította, hogy megpróbálják Istent filozófiailag meghatározni, amikor is szinte arra kötelezték őt, hogy a Legfőbb Jó legyen. Isten minden ható és szabad. Az ókeresztény írók minden jó okának Istent, minden rossz okának az embert tartották, mert tagadták a gonosz önálló létezését. A gonosz szerintük a jó hiánya a lélek meghasonulása. Az ördög már az ember előtt létezett. Ha az ördög sza bad akaratából szakadt le az Istenről, azt bizonyítja, hogy a rossz már az ember előtt a világon volt, és ennélfogva ez utóbbi nem lehet egyedüli okozója, és hogy másfelől az ördögnek is megcsonkított volt a lelke, amiért egy hasonlóan valóságos ok tehető felelőssé. Aranyszájú Szent János (344-407): A rossz nem más, mint eltérés a jótól, tehát a jóval egybevetve a gonosz másodlagos. Dionysius, Augustinus, Aquinói Szent Tamás: a rossznak önmagában nincs szubsztanciája, illetve egzisztenciája, mivel csupán az egyedül szubsztanciával bíró csökkentett jó. A rossz, a dolgok rossz használata, helytelen akarati döntés. (rossz hajlam általi káprázat stb.)

A pszichológia nem tudja, hogy önmagában mi a jó és mi a rossz, csak úgy ismeri őket, mint relációk fölötti ítéleteket: jó az, ami egy bizonyos álláspontból alkalmasnak – elfogadhatónak vagy értékesnek tűnik, a rossz pedig az ennek megfelelő ellentéte. Ha az amit mi jónak mondunk valóságos számunkra, akkor létezik számunkra valóságos rossz is és gonosz is. Az emberi természet végtelen gonoszságra képes, és a rossz cselekedetek éppolyan valóságosak, mint a jók, ezért jócskán túllépnek az emberi tapasztalat birodalmán, azaz a lélek önkéntelenül kimondja a megkülönböztető ítéletet. Csak a tudattalan nem ismer jót és rosszat. A pszichológia nem tudja, hogy a jónak vagy a rossznak van nagyobb súlya a világon. Azt, pedig hogy mi is az egyetlen jó, senki se tudja valamikor is megmondani. Semmiféle, a morális ítélet viszonylagosságát és esedékességét illető belátás nem segíthet itt rajtunk és mindazok, amiket jón és rosszon túlinak vélünk, rendszerint az emberiség olyan leggonoszabb kínzó szellemei, akik önnön lázuk kínjában félelemben vergődnek. A szinkrétista zsidóság gnosztikus köreinek nézete: az Istennek két fia van, az idősebb a Sátán és a fiatalabb Krisztus. A kereszténységen belül ez egészen a Bogumilokig és a Katárokig jutott, a zsidóságnál vallási spekulációkban folytatódott és a kabbalista szefirot fa két oldalán találta meg maradandó voltát, a chesszedben (szeretet) és a dinben (igazságosság). Azt is előadja a zsidó hagyomány, hogy Isten önmagához imádkozik: Legyen meg az akaratom, hogy győzedelmeskedjen a könyörületem és az irgalmam eltakarja a többi tulajdonságomat. A pszichológia tudja, hogy az egyenértékű ellentétek a megismerési aktus megkerülhetetlen belső feltételei, nélkülük lehetetlen lenne a megkülönböztetés.

De az épp nem valószínű, hogy valami, ami annyira össze lenne kapcsolva a megismerés aktusával, mindjárt a tárgy tulajdonsága is lenne. Sokkal inkább azt gondoljuk, hogy elsősorban a tudatunk nevezi el, értékeli a dolgok közötti különbségeket és talán még elő is idézi ott, ahol még csak észre sem vehető valami különbség. A keresztény szemléletben Krisztus kétségkívül a Mély-én megtestesülése. A pszichológiai Mély-én olyan transzcendens fogalom, amely kifejezi a tudatos és a tudattalan tartalmak summáját, ezért csak valamely antinómia alakjában írható le, azaz az attribútumoknak ki kell egészülniük az ellentéteik által, hogy helyesen jellemezzék a transzcendentális tényhelyzetet. Ez legegyszerűbben az ellentét-kvaternitás formájában oldható fel:

            Egyszeri
Egyedüli       Általános
               Örök

E formula nem csak a pszichológiai Mély-ént fejezi ki, hanem Krisztus dogmatikus alakját is. A Mély-én individualitásként egyszeri és egyedüli, archetipikus jelképként viszont istenkép, tehát általános és örök. Ha a teológia éppenséggel jónak és szelleminek határozza meg Krisztust, akkor a másik oldalon a rossz és któnikus vagy természetes keletkezik, ami éppen az Antikrisztust jeleníti meg. Ebből egy olyan ellentét kvaternitás jelenik meg, amely a pszichológia síkján azáltal egyesül, hogy a Mély-én nem számít éppenséggel se jó-nak, se szellemi-nek, s így árnyéka is sokkal kevésbé lesz fekete. Ezentúl már nem kell elkülöníteni a jó és a szellemi ellentétét.

                 Jó
Szellemi        Anyagi v. któnikus
              Rossz

A pszichológiai Mély-ént ez a kvaternitás jellemzi, mert totalitás gyanánt per definition bele kell érteni a világos és a sötét oldalakat, ahogy a Mély-én is magába foglalja a férfiast és a nőiest, ezért is jelképezik, a házasság-kvaternióval. Ez okból az indi vidu áció mysterium coniunctionis, amikor is úgy tapasztaljuk meg a Mély-ént, mint az ellentétes felek mennyegzői egyesülését, és ez, mint összetett tel jesség pedig spontán módon megnyilatkozó mandalában jelenül meg. Baszilidész II. sz. Hippolytus híradása szerint: a nem jelenlevő Isten hármas fiúságot alkotott: az első fiú a legfinomabb minőségű, fent maradt az Atyánál, a második kissé lejjebb ereszkedik, mivelhogy durvább a minősége, de kap szárnyakat. A harmadik fiú pedig, mert a természetének szüksége volt a megtisztulásra (apokhatarszisz) a legmélyebbre kerül, a formátlanságba. E fiúság tehát nyilvánvalóan a tisztátalanság miatt a legdurvább és legnehezebb. A nem jelenlevő Isten e három emanációjában vagy kinyilatkoztatásában könnyen felismerjük a szellem – lélek – test hármasságát (pneumatikon – pszükhikon – szarhikon) A szellem és a lélek, mint az éter és a sas, a fény régiójában vagy közelében időznek, mialatt a test mint nehéz, sötét és tisztátalan valami, meg van fosztva a fénytől, de azért mégis a harmadik fiúság isteni csíráját hordozza magában, persze tudattalan alaktalanságban. E csírát Jézus mintegy felébreszti, megtisztítja és képessé teszi a felemelkedésre (anadromé), éspedig azon körülmény folytán, hogy Jézusban is differenciálódtak az ellentétek a szenvedés (mégpedig a keresztre feszítés, azaz a négy részre való felosztás( által. Jézus tehát a harmadik fiúság feltámadására szolgáló mintakép, aki a sötétségben várakozó emberiséget jeleníti meg. (bensőséges szellemi ember). Ő az aki teljesen megfelel a háromságnak is, amikor is Jézus, Mária fia, a testet öltött embert jeleníti meg, az ő közvetlen előfoka azonban a második Krisztus, a hebdomák legfelsőbb arkhónjának a fia, és az ő első prefigurációja végül a Krisztus, mint az ogdoák legfelsőbb arkhónjának, ti. a demiurgosz Jahvénak a fia.

Add Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. további információk

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close