Barcza Katalin: Három halál

Sírni hallottam a szelet.

Úgy sírt a szél ezen az éjjelen, akár egy elhagyatott, megriadt kisgyerek. Kint futkosott az udvaron, benézett minden zugba, az összes
apró testű, zizegő bokor mögé, átfürkészte a fenséges,
komoly fák rejtelmes lombjait; mindenhol egyetlen, őrá
váró, megértő lelket keresve. Magányosan, elhagyatottan zokogott a szél. Ki ne ismerné közületek ezt a sírását,
ezt a mindenhol visszhangzó, bennünk visszacsengő,
rettegő zokogást?

Ez elől bújtok szűkölve házaitokba, szerelmeitek folyondárölelésébe, ez elől zárjátok kopott festésű ablakaitokat és zsalugátereiteket, erősítitek föl gépeitek zörejét,
csak ne halljátok a hangját, ahogy bennetek zokog.
Árván. Oly iszonytatóan egyedül.
Hát éppen így sírt ezen az éjszakán a szél. S amikor
fájdalma túlcsordult félelmén, haragvóvá vált és
süvöltözni kezdett. Két marokkal tépte az aranyvessző
sárga virágait, belerúgott minden kint felejtett székbe, s
a kis, finom fonású fehér gyékénykosarat ádázul vágta
a kertkapuhoz. Violamagvak, tavaly óta elfelejtett nárciszhagymák gurultak a fűbe.
Akkor a szél lecsillapult kissé.
Bátortalanul megzörgette az ablakkeretet.
Fölnéztem. Hosszú ideje már, hogy nem zörgetett az
ablakomon senki.
Szerettem a szelet. Ha valakihez hasonlítanék az ég
alatt, hát bizonyos, hogy csakis a szél lenne. Akkor,
mikor szertelenül futkos a réteken, mikor bújócskázik
erdők sötét mélyén, zugokba tekintget, port szór szemetekbe, vagy mikor ajtókat taszít be, melyeket irigyen
bezártok előle, s akkor is, vagy akkor leginkább, mikor
sír, és őrjöng egyedül.

Kiléptem a ház elé. A nyitott ajtó úgy lebbent mögöttem,
olyan ijedt mozdulattal, mintha próbálna rábeszélni, ne
tegyem. Utoljára még odakínálta a védettséget, a gyatra
fedezéket.
Nem éltem vele. Hogyan tehettem volna, mikor a szél
körbeölelte bokámat, besimított hajam alá, duruzsolt pár
varázsnyelvű ígéretet, amelyet olyan nagyon el akarunk
hinni. Béklyóba fogta vállamat, csuklómat, s magával
rántott. Csak egy lépésnyit előre. De elég volt ennyi. Utána már magamtól mentem tovább vele.
A kert rázkódott, remegett köröttem. Korai tulipánok bújtak félősen a gyöngyvesszők közé, apró, lilára kifakult
krókuszok lapultak vértelen szirmaikkal a földre.
Illatos, mély sötétség vett körül, fénytelenség, túl az
életen.

Gyorsan lépdeltem, mintha találkozóra iparkodtam volna valakivel. Hallottam a kert ütemes, rémült lélegzetét.
Vezetett a szél. Ágak libbentek, ösvény nyílt előttem, oszlopra akasztott szép, régi lámpa zörrent. Üvege az égre
nézett, s egy pillanatra megláttam az elfogyó hold keskeny pengéjét benne.
A szél figyelt. Fölnevetett hangosan és elégedetten, a
lámpa felé kapott, s mint legszebb ajándékot, széles
mozdulattal hajította le elém a földre.
Százszólamú csörrenés zengett. A szél sikoltva megpördült, és száguldott a kertben.
Mosolyogva emeltem magamhoz a legszebbik, fényesen
villanó üvegcserepet. Ott volt benne a fogyó hold fénye.
Régóta az egyszerű megoldást kerestem, s akkor döbbentem rá, hogy ott tartom kezemben. A szél nélkül ki
tudja, mikor vettem volna észre. Pedig olyan nagyon
könnyű volt az egész.
Először a jobb csuklómon, majd a balon húztam végig az
üvegcserepet. Hideg simítása kettéválasztott szöveteket,
ereket. Leültem a földre, hátamat a kopár, díszevesztett
lámpaoszlopnak vetve. Szikrázó, hunyorgó üvegszilánkok
vettek körül. Jó volt így, velük, végre mégsem teljesen
egyedül. Jó volt tudni, hogy megtaláltam a választ, sőt,
hamarosan kérdések sem lesznek többé. Zsibbadó
kezemet magam mellé fektettem a fűbe. Vérem a súlyos, nyirkos földbe ivódott, belé lényegült. Figyeltem.
Súlyossá, nehézzé váltam én magam is. Csak mosolyom volt könnyű és békés, tudván, hogy nem tart már
sokáig. Egy ajtónyitással megszabadultam mindentől.
S mert minden mindegy volt már, lehunytam a szememet.
Így nem vehettem észre, mikor megérkezett. Mégis
megéreztem. Mosolyom az egész arcomon fénylett.
Amikor fölnéztem, már ott állt előttem. Más volt,
egészen más, mint ahogy képzeltem. Mégsem lepődtem meg, csak csodáltam, gyönyörködtem benne érdek
nélkül, idegenül.

Magas volt, vékony, lebbenő, keskeny arca mellett éjbe
olvadó, sima haj csorgott le a földre. Ruhája kékesen
derengett, bőre sápadt volt és fénylő, épp, miként a fogyó hold az égen. Mellém térdelt. Csuklómra helyezte a
kezét. Gyöngéd, hűvös volt az érintése.
– Szegénykém! – sustorogta halkan, akárcsak a fák. –
Hogy szenvedsz, s mindezt a semmiért!
Már nem voltam súlyos. Érintése fölemelt, a tömör, nehéz éjszakára fektetett.
– Ó. Dehogy semmiért. Hiszen veled megyek.
Megcsóválta fejét. Éjből szövött haja fémesen zizegett.
– Jöttem, hogy elmondjam. Nem vihetlek még el. Te
vagy az az ember, aki nem egy, hanem négy élettel érkezett a földre. Egyet elhasználtál. Három még a
tiéd. Maradnod kell még. Én már sokat láttam, ezt-azt
megértettem. Nyugton kéne várnod, nem kéne sietned.
Elrántottam magam keze közeléből. Csuklómra meredtem. Keskeny, hússzínű heg futott a sebem helyén.
Elfogott a méreg.

– Azt mondod, négy élet? Aztán miért? Minek? Mikor
már egyet sem lehet elviselni! Ez talán adomány?
Ki kérte? Én lemondok róla, nem kell – fölálltam a
földről, toporzékoltam a fénylő cserepeken. Lábamat
metszették, újra vérem csorrant. – Hát megteszem újra.
S még háromszor, ha kell. Mert én nem maradok. Mert
én veled megyek.
Nem felelt, csak nézett rám, szomorún, szelíden. Még
egyszer arcomhoz érintette kezét. Hideg volt, mint a jég.
– Te tudod, mit teszel, neked kell döntened. De ha
egyszer itt vagy, talán rájöhetnél, hogy miért, mivégre.
Mielőtt befejeződik neked is. Végleg.
Már rég tovafoszlott, s én még mindig éreztem keze
hűvösségét. Nyugodt voltam. A halállal találkozni nem
is szörnyű.
Élni sokkal kegyetlenebb.
Majd egyszer csak nyár lett. Forró, nyugtalanító levegő
szabadult rá a városra és sistergő, vad démonok daloltak a kavargó porfelhőkben. Az utca aszfaltja lágyan
besüppedve őrizte meg lépteimet. S én úgy döntöttem,
meglátogatom még egyszer a tengert.
Ott várt hatalmasan, kéken, fölcsapó habokkal, szikrázó
jókedvvel. Mellette kavicsok, kagylók és ezernyi
ajándék. Partján a remény halk morajjal járt-kelt, s
ismét rabul ejtett.
Ezen a nyáron megtalált a szerelem
A férfi magas volt, sötét szemű, erős haja betakarta az
arcomat minden éjjel. Amikor elaludt, keze a csípőmön,
s rezesfényű bőre föllengő kakukkfűillatot lélegzett. Dallamosan beszélt, és némán nevetett. Olyan volt, mint a
nyár, a napfény, a tenger.
Csak őt nem tudta a fejemből kiverni, holdfénysuhanását, keze hűvösségét. Kezét, mellyel egyszer
megérintett.

Figyeltem a tengert. Ha mélyen beúsznék, eljöhetne
másodszor is értem.
De tudtam, hogy mégsem. Nem csúfíthatom el szikrázó
szépségét, örökkék meséjét. Kicsit még várhatok. Hamarosan ősz lesz.
Augusztusban kihunyt a nyár hevessége, nyugodt léptű
napok hozták az érett szilvákat, barackot és szőlőt.
Seregélyek, feketerigók surrogtak halk nesszel a kertben, jóllakottan, fütyörészve és elégedetten.
Figyeltem a szívem helyén lüktető űrt. Nincs ez jól
így mégse. Mások hogy csinálják? Hogy lehet, hogy
boldogok vagy elégedettek? S élnek. Napra nap, csak
élnek.
Fehér köpenyt fogtam, halk talpú papucsot, s hajnalonta keltem. Szürke, nyújtózkodó, mogorva utcákon a
koszoskék buszok hangosan fékeztek, amíg én álmosan dolgozni igyekeztem. Tölgykapu nyikorgott, portás
intett ketrecéből, s orromat ellepte a gyógyszerek és
fertőtlenítők levegője.
A gyerekek betegek voltak, nagyon betegek. Suhantam közöttük, figyeltem, mit kérnek, töröltem könnyeiket, szorítottam keskeny, vértelen kezüket. Hogy nekik
adtam volna az összes életemet! De nem tudtam adni
semmit. Nem, ettől sem szerettem meg az életet.
Este hazamentem, s tudtam, eljött az ideje. Kint az utcán
eső esett, hideg, lucskos, jeges eső, itt volt a november.
Kertemben a pucér bokrok fázva összegömbölyödtek,
águkról könny pergett.
Hibás foglalatú lámpát vettem a kezembe. Nem tudtam,
hogy ilyen rossz lesz. Az áram kínnal töltött meg, szétfeszítő szenvedéssel. Végigzuhantam a padlón. Mindjárt vége! Mindjárt vége.
Sikolyomtól nem hallottam, nem vettem észre a jöttét.
Lila volt és bíborvörös, a fürtjei örvénylettek, fájdalom
izzott szemében.
– Hát nem hagyod abba mégsem?
Képtelen voltam felelni. Mellém suhant. Minden
gyötrelmem megpihent, csak a nagy csöndet hallottam
– nem dobogott már a szívem, nem keringett gyötrelem
az ereimben.
– Még mindig van kettő – nem szánta fenyegetésnek.
És hiába rángatóztam, tekergőztem, ismét rám tette
keskeny, jéghideg kezét. Szikrák pattantak ujjából, lilán
és vörösen. Váratlan nagy hangossággal lódult ismét, s
kezdett dobolni a szívem. Oldalra fordultam.
– Nem!
Mire felültem, már eltűnt. Tenyeremben halványpiros
sebként a belém égett áramjegyek, csak ez maradt,
ami jelezte, hogy megint túl voltam egyen.
Kiléptem az esős kertbe, megálltam a kis ösvényen, s
szólongattam barátomat, a magányos, síró szelet. Ő is
elkerült ma este. Csatakos, csúf őszirózsák neheztelőn
nézegettek. Lilák voltak, mélyvörösek, és én nem szerettem őket.
Kemény tél jött, fehér faggyal, didergető reggelekkel.
A legvisszataszítóbb arcát mutatta a világ, én pedig
engedtem, hagytam, hogy az ólomszürke égbolt maga
alá temessen.
Harmadjára lassan, szépen akartam megtenni, de lehet, hogy csak borzasztott a fájdalom, amelyet legutóbb
meg kellett ismernem. Elmúlást akartam, de a szenvedést nem. Azt reméltem akkor, hogy a földön köttetnek efféle üzletek.

A fenyvesbe mentem. Elhagyatott, rideg erdő volt ez,
öntelt, jeges fölényű fenyőkkel, meg sem tűrtek más
növényt a környékükön. Engem se szerettek.
Leültem egy szikla mögé, hátamat a részvétlen kőnek
vetettem, csak ültem és vártam, hogy a fagy megtegye
a magáét. Időm rengeteg volt, s lassacskán elégséges
lett a türelmem is.
Sokáig ültem ott, órákig, napokig, halvány lélegzetem
ködlő melegében, míg végül megláttam. Lépkedett a
havon földig aláomló, ezüst ruhájában, hajában tengernyi, szikrát vető ékszer. Mellém ült, akár egy barát.
Arcát, hosszú szempilláját zúzmara fedte. Ha nem
akarod, hogy eljöjjön, lehet mindez félelmetes.
– Korán jöttem – fordult felém. Hangja, akár a tetőről
leváló jégcsapok fémes pendülése. – Váltanék még pár
szót veled.
Bólintottam. Magam is szívesen beszélgettem vele.
– Szeretném, ha most az egyszer rám figyelnél. Állj föl
és menj haza. Ne siettesd, ami eljön.
– De hát már eljöttél.
– Mondom, beszélgetni.
Megráztam a fejemet:
– Akkor járjunk a végére.
– Amikor ezelőtt megváltál egy életedtől, az áramütéstől
tönkrement a szíved. Bármikor leállhat. Nem kell semmit tenned, csak várj türelmesen.
– Jól van. Meghalok harmadszor, s utána azt teszem.
Térdére fektette fehér, fagyos állát, merőn nézett a szemembe.
– Mi bajod van voltaképpen? – hóviharok kavarogtak a
tekintetében. – Mások sírnak, könyörögnek, hogy várjak még, ne vigyem el őket, te meg újra csak hívsz és
hívsz. Miért nem szeretsz élni? Mi olyan rossz neked?
Sosem mondtam senkinek el. Hát miért ne épp őneki?
– Sötét űr van a lelkemben, vacogtató, félelmetes,
riaszt, ha beletekintek. Milyen ember az, akit rémülettel tölt el a saját lelke? Megpróbáltam a szerelmet, a
munkát, a jótetteket, legutóbb, ezen a télen az alkotást
próbálgattam. Fazekaskoronghoz ültem, vázát, tálat
készítettem. S közben végig azt éreztem, értelmetlen,
felesleges. Kinek segít néhány cserép? Nem szeretem
magam. Nem szeretek semmit. Miért éljek hát egy testben ezzel a szörnyeteggel?
Fölsóhajtott. Lehelete megdermesztette a vért ereimben.
– Hát jól van. Ha akarod, legyen.
Lehunytam a szememet, míg kezemre tette márványmintás kezét.
Aztán fölálltam, és csöndben hazamentem. Befagyott
patakok kísérték utamat opálos szemükkel.
Lelassult az idő. Úgy fordult át télből a tavaszba, tavaszból a nyárba, oly ritmusos nyugodtsággal, akár a széles
folyón álló, mohos malomkerék.
Utak hívogattak. Széles, sárgán porosodó földutak
heveredtek lábam elé, s vezettek át késpenge-levelű,
édeskés illatú kukoricák között, perzselő talajú, fáradt
fakóbarna görögdinnyeföldön. Mentem a nyomukban.
Mikor megéheztem, tejes kukoricát, roppanva széttörő
görögdinnyét ettem.
Elmaradtak mellőlem a gondolatok. Róttam az utakat,
szemem befogadta a sárgát, a zöldet. Akik szembejöttek, néha rámnevettek, én visszaintettem. Emberek
léptek ki a fák hűvöséből, kulacs vizet, édes almát
nyomtak a kezembe, tarka szőrű kutyák társultak be
mellém, épp, akár az utak, hogy majd eltűnjenek, s
jöhessen egy másik.
Volt, hogy eső esett. Heves, forróvérű, gyorsan lelkesülő
s továbbfutó eső. Mosdatta az arcom, hajam öblítette,
sarumat fényezte. Fehér lepkék bújtak a lomb közé
előle.

Ösvényekre leltem. Fölfelé kígyóztak, hűvös magasokba,
elhagyott temetők, fakófehér kövek, zsengezöld
hajtású magas bokrok közé. Harkály rikoltozott, poszátaszó zengett,
lomha, ónixtestű nagy szarvasbogarak
sétáltak a földön. Levelek résein akváriumzölden ragyogott be a fény.
Hajlott hátú férfi gombákat keresett, ez
itt a kékhátú, ez a rókagomba, törte őket ketté.
Szélcsend volt, lapuló, mohába simuló, szemét lehunyó
csend.
Hosszú léptű alak vált ki az erdőből, s közeledett felém.
Haja a vállán úszott, ezer szála között ott sötétlett az éj.
Erdőzöld ruhája örvénylett, kavargott, s az öreg fák vén
karjukat nyújtogatták felém.
Amikor odaért, mellém kuporodott. Karján és kézfején,
akár a fák levelén, futottak az erek.
– Miért jöttél?
Ingatta a fejét. Csillagok szikráztak, égtek körülötte.
– Éppen te ne tudnád? Mindig ugyanazért.
Levegő sem rezzent.
– Csak egy kicsit várj még.
Harkály kacagott föl a messzi tölgyesben. Rekedt,
harsány hangja átsimított mindent.
– Csak egy kicsit várj még. Nem tudom, hogy mennyit.
Most valami történt. Egy lettem a földdel, esővel, füvekkel, úttal,
emberekkel. Mindig úgy akartam, hogy eggyé
lehessek, de csak egy kis résszel. Férfival, eszmével,
családdal vagy hellyel. S azt hiszem, rájöttem, miért
nem sikerült. Azért, mert végtére egy vagyok mindennel.
Én vagyok a világ, elfogad és szeret, magamban
hordozok tüzet, földet, tengert. Hagyj még egy kis időt.
Innentől már más lesz. Öröm ébredt bennem.
Ingatta a fejét. Csillagfényű haja örvénylett körötte.
– Eddig is egy voltál. Eddig is így volt ez, csak te vakon
éltél.
Bólintottam.
– Adj még egy kis időt. Most kezdtem el látni. Valamit
már érzek.
– Kaptál négy életet. Ott volt a kezedben, s eldobáltad
őket.
Fájdalmasan döndült s kihagyott a szívem. Bár
visszakaphatnék közülük csak egyet! Bár megláttam
volna, milyen kincset érnek!
Elém magasodott. Hosszú, vékony karján, felém nyújtott kezén kéklettek az erek.
– Gyere!
A vén tölgyek együtt rázták a fejüket velem. A nyúlánk,
hűs bokrok éppen úgy remegtek, a bársonyos mohák
éppen úgy lapultak, épp úgy vetették meg lábukat a
kövek.
– Nem megyek!
Irgalmatlan volt a tekintete. Amikor hozzám ért, eldőltem
a földön. Fémes fényű lángok csapkodtak köröttem. És
a szívem, szegény, megriadt, remegett, ütemet tévesztett. Zsibbadás lepte el megbénult testemet.
Még belenézhettem mély tekintetébe. Saját szemem
láttam sötét íriszében. Mintha megszánt volna, halkan
dúdolgatott, míg magához ölelt.
Én voltam az ember, kinek megadatott.
Én voltam az ember, aki nem értette.
És most megadatott, hogy megértsem végre.

Add Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. további információk

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close