A hermetikus út tehát ahol kezdődik, ott végződik; egyszerre halad a világ labirintusán át és a tudatban „befelé”, de el sem mozdul az a hermetikusan lezárt edénytől – melyben a transzmutáció zajlik hisz az emberi tudat az „edény”, a filozofikus tojás (a materia prima jelképe), mely szoláris és lunáris félre oszlott, ha tetszik analógiás és logikus funkciókra, „gondolkodásra”. Ezzel a nagy vallásos polaritás törvényének (Herts), de általában is minden dualitás alapjává válik: a Kelet és Nyugat irányára, a fény, élet és jobb kéz útjává, illetve a sötétség, halál irányára, a bal kéz útjává.
Eme edényt helyezik most az athanorba (kemence), maga is az Anya szimbóluma, az Anyáé, mely másrészt az ősvizek tükre, a világ, a hely, ahol a létezés alanya, a Király fogva tartatik. Zoszimosz csak megerősíti ezt, mikor a víz elemet a Venusszal állítja analógiába; ahogy a földet a Saturnusszal, levegőt a Jupiterrel, az ég „kék” Jupiterrel, és a tüzet a Marssal.
Ezek a labirintusok önmagunk tükrei, de hogy mit látunk meg a Mű, világ-tudat labirintusának centrumában: a „világkirályt”-e vagy önmagunk groteszk „árnyát”, a Minotaurost – nos, éppen ez a tét.
Egyszerre kell bolyonganunk saját magunk külső tükrében: hegyek között, barlangok mélyén, alkímiai műhelyekben, elrejtett ősi könyvek rejtélyei között, és saját magunk belső tükrében, a tudatban, pl. az alkímia „benső” értelmezésével felfegyverkezve, ahol a prima materia, a „zöld”, a reflektálatlan, naiv világba-beleélés minotaurosi szintje. Ennek meg kell halnia, feloldódnia, megrothadnia, majd a reflexiók poklán is átmennie, hogy a legeslegvégén
a „hegyek újra hegyek legyenek”… a vörösben. E processzus az alkímiai „Salamon labirintusa”. Athanasius Kircher azt mondja, hogy a föld belsejét egy borzalmas, komplex labirintus alkotja. (Ki nem bolyongott már járataiban, egynémely hagymázas álmú éjszakán?) A tudat, világ mélyében csakugyan nem más, mint ez a labirintus, de bejárható Hermes Trismegistos vezetésével.
Add Comment